Az új év új lendületével sikerült kicsit felzárkóznunk, egy slunggal sok mindent megoldottunk: ez egyik legfontosabbról, a sezlonunk megújulásáról már beszámoltunk. Mire hazaért elkészült a képfal is a nappaliban.
Amikor a sezlon Budafokon időzött, kihasználtam, hogy volt nagy helyem, és összeállítottam a szokásos képgalériánkat a nappaliba. Emlékeztek a korábbira? Ha már egyszer megcsinálja az ember, szert tesz némi rutinra. Fontos: nem kell cidrizni, nem baj, ha nem tökéletes, a szögbeverés korrigálható!
Előszedtem a képek gyűjteményét – ezzel is kiment jó pár doboz! –, ami persze a dobozban valahogy tovább gyarapodott... Viszont a felületünk is jóval nagyobb lett. Egyáltalán nem akartam másolni a korábbit, inkább újra terveztem. Ez a rendezgetés egy egész napos munka volt, és még néhány óra másnap. Főleg amiatt tartott sokáig, hogy az új képeknek keretet kellett találni a meglevő készletünkből. Régi keret szétszedése, üvegtisztítás, passzpartú vagy karton bevágása, visszaszögelés.
És még csak ezután jött a rendezés!
A legjobb ilyenkor az egészet kipakolni a padlóra, és kitalálni a sorrendet, ami jól mutat majd a falon.
Hosszas folyamat, türelem kell hozzá, de igazán élvezetes is. Egy jó kis játék az egész.
Maradt olyan kép, amit keretezőhöz kell vinni, mert házilag nem tudtam megoldani, például az Országúton c. film plakátja. De nem bánom a „félsikert”, mert az eredmény így is nagyon látványos.
Ezúttal is kiválasztottam egy központi képet – a lányt a gitárral – és köré építettem fel a kompozíciót. Az első nap eredménye így nézett ki.
A második napon került fel minden kép a falra.
Mindjárt mesélem tovább, és mutatom a végeredményt., de engedjetek meg egy kis kitérőt. Az Influment cukorka plakáthoz szétszedtem egy régi keretet, egy igencsak közepes festményét, 1932-ből. Háttérnek (akkor!) Tiziano papírt használtak, amit megfordítva pont a plakátom gyönyörű, fáradt zöldjét kaptam. A hátoldalon pedig egy nagyon szép, domborított betűd logó, a képkeretezőé.
Íme:
No, ilyenekért szeretjük a lomtalanítást és a régi lakásokat. Ezek az apró tárgyak annyi mindent elmondanak egy nem is olyan régen letűnt korról, egy szép és igényes Magyarországról.
No, de kanyarodjunk vissza a nappalinkba. Mire megérkezett a sezlon, elég jól összeállt az a térfél, ahova került.
Ahogy elnézem a fotókat, minden úgy fest, mint egy friss költözés után... Hát, kérem, nekünk ennyi idő kellett, hogy berendezkedjünk. És, nem tudjátok elképzelni, mekkora öröm, hogy ennyi küzdés (itt az őrült mennyiségű tárgytól való megszabadulásra gondolok) után végre összeáll a lakásunk. A java pedig csak most kezdődik!
Biztosan ismeritek az érzést, amikor az ember áll és nézi a művét, amivel elkészült. Így jártunk mi is: nem győzzük eleget nézegetni a (félig) kész nappalinkat a gyönyörű pihenőággyal, a képekkel, a szőnyeggel.
Alig várjuk, hogy megmutathassuk a további nagy változásokat is!
Folytatjuk!
Babarczy Veronika
fotó: Oláh Gergely Máté
