Vagy ezt már említettem?
Igen, igen, ez afféle tanmesés, prédikálós írás lesz, akinek nem inge, lapozhat is.
Egy éve költöztünk be a lakásunkba. Talán többen emlékeztek az akkori beszámolóra, a mennyezetig érő dobozhegyekre. Az utána következő sokkra mi emlékszünk jobban: eleve egy olyan lakásról volt szó, ahol sok mindent itt hagytak a tulajdonosok. Amikor ráadásnak minden addigi tárhelyről összegyűltek az évek hosszú során gyűjtögetett dolgaim, egyszerűen elöntöttek minket a tárgyak.
Ami ezután következett... elképesztő tárgyvándorláson vagyunk túl. Kanapék jöttek-mentek, doboz-oszlopok végig vándorolták a teljes lakást, bútorok folyamatosan helyet cseréltek. Hogy a folyamat, mire minden helyreállni látszik, ilyen hosszú ideig tartott, annak jelentős részben az az oka, hogy nem tudtam megválni a régóta szeretett, ide-oda cipelt bútoraimtól, amelyeknek mindig jobb sorsot szántam – felújítást, szép új kárpitot, tágas helyet. De mire eljöhetett volna ennek az ideje, oly sokan lettek, hogy muszáj volt eldönteni: sokuknak mennie kell.
Hogy mi volt az a lélektani határ, amikor végre elengedtem őket, nem tudom. Tavaly óta folyamatosan váltam meg tárgyaktól, a facebookon Kiárusítunk! albumot működtetünk jó ideje, szóval voltak próbálkozások. Túl vagyunk 2 retró bazáron is, sok szuper kellékruha elment, de valami fék volt az egészben.
Azt hiszem, ennyi idő kellett hozzá, hogy felülkerekedjen a gyűjtőén a józan ész, plusz az az egyre erősödő érzés, hogy nem tudok úrrá lenni a káoszon – értsd: fogalmam sincs, miként lesz ebből a raktárból élhető tér –, a rengeteg bútor elveszi a helyet, a teret, a levegőt. (Hozzáteszem, vannak profi, tudatos gyűjtők, akik valamilyen koncepció mentén szedik össze a gyűjteményüket. A "majd jó lesz valamire" elve kevésbé jó. A kis szeretett bútoraim így gyülekeztek az évek során, és most sehogy sem sikerül beszuszakolni őket a mai ízlésem és az immár közös igényeink és lehetőségeink adta keretekbe... Mint egy kellemetlen stafírung.)
Egy napon, nem olyan rég, úgy ébredtem, hogy vége, elég volt a tehetetlenkedésből. Az ónémet szekrénnyel kezdtem, ami eddig szóba se jöhetett. Szerencsére a családban marad, egy szép patinás házba kerül, ami mindig megkönnyít egy ilyen nagy döntést.
Látjátok a fotó jobb oldalán a banános dobozokat? Még mindig van belőlük jó pár. Ezek már "csak" könyvek.
Miután áttört a gát, jöttek sorba a többiek. Az "ideiglenes" kanapé – átmeneti megoldásnak érkezett, szuper volt, és nagyon praktikus vendégágy is egyben – egy nagyon kedves lányhoz került:
A sezlont egy régi jó ismerős viszi el:
Az előszoba fogas egy kreatív anyukához került:
A fogas,a mit az előző lakásban már nem újítottunk föl, kiszorult a moziszékek miatt. A hálószobában tartottuk, hogy jó lesz szobainasnak, de nem vált be. Gondolkoztunk azon, hogy lehetne spanyolfalnak a nappaliban, a vendég felé fordítva, a hátát dekorálva... De akkor is tárolni kell valahol, és nincs helye. Még keresi a gazdáját.
Terveink voltak az álkomóddal is, hogy stencilezzük, megtartva az eredeti, szép rajzolatos fafelületeket is, de nem kezdtünk bele. Utólag azt gondolom, hogy nem véletlen. Nem volt meg az igazi helye ennek a bútornak sem. Végül szintén eladósorban van.
És még sorolhatnám, de megtaláljátok őket az eladós fotóalbumban.
A lényeg, és a tanmese kifutása: amint megszületett a döntés, hogy képes vagyok elengedni mindezeket a tárgyakat, azonnal össze is állt, hogy milyen legyen a nappali. Már csak odáig kell eljutni, hogy a vége legyen a sulinak. Ha túl leszek a vizsgákon, újra felszabadul idő és energia és jöhetnek a változások!
Babarczy Veronika
fotó: Oláh Gergely Máté
