Régóta törtem a fejem, mivel viszonozhatnám a barátnőmtől kapott rengeteg támogatást. Olyasmiben akartam segíteni, ami meghaladja, és tényleg előremozdítom, lendületet viszek valamilyen nehézkes projektjébe. Mivel régóta beszélgetünk a szelektálásról, a választásunk a két sufni tároló rendbetételére esett, amelyeket hosszú évek óta nem bolygattak. Éppen alkalmas volt a terep is (mindenki távol), hogy a női erő kibontakozzon!
Az megérkezésem első lendületéből kipakoltunk a hosszú és szűk helyiségből, ahova bemenni is csak bajosan lehetett. Csak akkor tárult fel igazán, mi vár ránk, amikor mindent kiszórtunk onnan. (A fotókért előre elnézést kérek, nem foglalkoztunk rendesen a dokumentálással. És az outfittel sem:)
Ugye milyen univerzális látvány? A háztartások nagy részében ugyanezek a régóta nem mozdított és feleslegessé vált, idővel tönkrement tárgyak, lomok találhatók valamely félreeső helyiségben.
Rengeteg időt vett igénybe a szétválogatás. Először hasznos-haszontalan csoportot csináltunk, előbbieket igyekeztünk nagy vonalakban a következőkbe besorolni:
- kerti szerszámok, más eszközök, grillcuccok, stb.
- szerszámok
- festékek
- alkatrészek, építkezési maradék
- javításra várók
- eladók/visszadandók/ajándék
A haszontalannak ítélteket szelektáltuk, papír, műanyag és kommunális szemét csoportokra. Miközben a barátnőm ezt a szétválogatást elvégezte, én lepókhálóztam és kisöpörtem az egész helyiséget. Le- és kitöröltük a bútorokat – egy öreg kredenc és néhány polc szolgál tárolóul –, hogy aztán tematikus dobozokba rendezve visszakerülhessenek a kint átválogatott dolgok.
Eközben időnként a lehető legsemlegesebb hangon feltettem a kérdést: "Ez kell?" Eleinte hosszabb válaszok érkeztek, hogy "Igen, azt még meg akarom csinálni!", "Arra gondoltam, hogy nappaliban a ...", aztán egyre kevesebb lett a reflexió. Végül már gyakran csak az az egyszerű válasz jött, hogy: "Nem."
Mindez eltartott déltől egészen estig két embernek, egy rövidke ebédszünettel. Beleértve az edzést, hogy a hegyen álló háztól hosszú lépcsősoron lecipeltük a szemetet a tárolókhoz. Ez volt talán a legkeményebb része a munkának, amikor dög fáradtan kilószám cűgöltük le ezer lépcsőn a koszos kacatokat.
Másnap kora reggel kicsit elidőztem a csendben, a hegyről felszálló párát nézve, olvasgatva, hogy felkészüljek az újabb menetre. A 2-es számú sufni volt betervezve, ami a háztól távolabb, még magasabban van, így onnan egy fokkal nehezebb lecipekedni. Itt a beköltözés óta álltak bizonyos dobozok, amiket "még át kell nézni". Ismerős?
A felirat (alábbi fotón) némi biztatást jelentett, de a 40 fokos meleg, a fojtogató por és a kilátástalanság majdnem kikezdte a reményeket. A barátnőmnek itt valami sürgős elintéznivalója akadt. Tényleg sürgős volt, tényleg el kellett intézni, hogy el tudjanak indulni másnap nyaralni, de volt ennek lélektani oka is. Egyszerűen olyan sokkoló volt a 2 nap, és a tény, hogy még mennyi minden vár rá ezen a két helyiségen felül – a padlától a teljes házik –, hogy muszáj volt egy kicsit kiszellőztetnie a fejét.
Kitártam a kis zöld ablakot és nekirugaszkodtam. Itt nagyrészt könyvesdobozok voltak, amiket tényleg át kell nézni, de már az óriási változás, hogy leporoltam és hozzáférhetővé tettem őket. Amikor mindezzel végeztem, én dőltem ki. Nem lelkileg, fizikailag. Bementem lezuhanyozni és átöltözni. Váltottuk egymást. Amikor visszatértem, még a személyes holmikat – ünnepi dekorációk, régi emlékek, levelek, stb. – szép dobozokba tettük és bevittük a házba. A lomokat innen is le kellett hordani, de a terepet további munkálatokra alkalmasnak nyilvánítottuk.
Ha már ott voltam segítségnek, és ennyire lendületben voltunk, a teraszt is kitakarítottuk. Itt már fél szavakból értettük egymást, nem kíméltük a később javítandó, lefestendő bútorokat, a szépreményű, évekre félbehagyós projekteket. Kidobtuk az egykor kedves és romantikus, mára inkább rozzant darabokat, kisasztalkát, szekrénykét, és csak azok maradtak, amik használhatók, szépek, karbantarthatók. Kiráztuk a takarókat, söpörtünk, felmostunk. Kihoztunk a házból egy nagy cserepes virágot nyaralni. Igazán látványos lett az eredmény.
Az a felismerés erősödött meg mindkettőnkben, hogy az ilyen munkát jobb ketten végezni (minimum!). Nemcsak azért, mert tartja a lelket az emberben, hanem azért is, mert nagyon hasznos a külső szem, aki segít eldönteni egy-egy kérdéses tárgyról, mi legyen a sorsa. Végiggondolni, mennyi munkaóra rendbe hozni vagy csak csinálni rajta bármi keveset, és hova kerülne, érdemes-e vele foglalkozni egyáltalán.
Bennem újra határozottan megfogalmazódott az is, hogy az ember alapvetően újrafelhasználó lény, évezredek alatt erre szocializálódtunk. A fogyasztói társadalom azonban olyan kihívások elé állít mindnyájunkat, ami hatalmas disszonanciához vezet. Szívesen megmentenénk sok mindent, mert ösztönösen érezzük, hogy nem helyes a pazarlás, a rengeteg hulladék termelése minden egyes háztartásban. Egy idő után azonban elborít minket a felhalmozódó felesleges tárgyak tömege, amivel végképp nem tudunk mit kezdeni.
Nem csak a tárolás okoz nehézséget, hanem a mennyiség konrollálása. Ehhez azonban komoly önfegyelemre és tudatos mindennapi rutinra kell szert tenni. Egyáltalán nem könnyű. Ugyanakkor, ha az ember átesik egy ilyen sokkoló folyamaton, mint a mi 2 napunk, jócskán közelebb jut a számára hasznos és szemléletformáló felismerésekhez.
Csak biztatni tudok mindenkit erre a kalandra! Óriási flow, amikor kiszabadultok a saját tárgyaitok fogságából és újra levegőhöz juttok.
Nyitókép: Szegedi Katalin, Rendetlenség (a kedves grafika a barátnőm házában is ott lóg a falon)
