Bárhová megyünk, megérkezni jó. Akár a kertkapun, akár egy ház kapuján lépünk be. A kert vagy a lépcsőház az első élményünk, mint környezet, de az otthonról az első benyomást az előtérbe (verandára/előszobába) lépve nyerjük. Szeretem az előszobákat (a verandákat főleg), leginkább ismeretlen lakásba lépve: mindig érdekes élmény, mennyire van összhangban az adott emberről bennem kialakult kép és a lakása első (és aztán a többi) benyomása. Sokszor mégis erre a helyiségre nem marad már energiánk, időnk, pénzünk, ötletünk, és ez marad a legtovább ideiglenesen berendezett része a lakásnak; több barátunk addig tervezgette az előszobáját, hogy a költözés előbb bekövetkezett, minthogy a tökéletesítés megtörténhetett volna.
Nekünk az első előszobánkkal nagyon könnyű dolgunk volt: egyfelől kicsi volt a lakás, így adottnak kellett vennem, hogy a funkcionalitás a legfontosabb (máskülönben szeretem ezt megkérdőjelezni), másrészt két kis kihasználható falszakasz kivételével mindenhol beépített szekrény vagy ajtó volt; szükségünk volt még egy cipőtartóra, így az került a szélesebb falszakaszra, a másik rész lett a fogasé. Az ezek fölötti/alatti részekre képek kerültek, minden adta magát. Áldás vagy átok, de ott determinálva volt minden. Már csak a burkolatra, a falfestésre/tapétára, a színekre, a képekre, az ajtókra, a textilekre, a növényekre, a tükörre kellett koncentrálni… Igen szűkös anyagi keret felett rendelkeztünk akkoriban, inkább biztonsági játékot játszottunk, az egyéniségünket csak egy nagy piros szőnyeggel és családi fényképekkel mutattuk meg, ez is bőven elégnek bizonyult. Azt gondoltuk, jó ötlet a szőnyeg, meleggé teszi az előszobát, de csak a frászt hozta mindenkire: vendégeink nehezen mertek belépni cipőstül rá, mert nem akarták összekoszolni, s hiába biztattuk őket, hogy ha nekünk nem probléma tisztítóba hordani, ők se érezzék magukat feszélyezve. 
Később a következő lakhelyünkön is megpróbálkoztunk a ’szőnyeget az előszobába’-koncepcióval, de végül meghajoltunk a tény előtt: az emberek nem szeretnek cipővel szőnyegre lépni, akkor se, ha erre biztatják őket. Így hiába melegebb hangulatú vele a helyiség, nem ér annyit az egész. A képeken dédszüleim és nagyszüleim szerepeltek esküvői fotókon és hétköznapi életképeken, ezek minden látogatót megfogtak, főleg amikor elmeséltem, hogy dédnagypapám, a fess fiatalember a dédnagymama oldalán az eredeti vőlegény legjobb barátja volt, aki egy katonai eltávozás keretében hazalátogatott barátja eljegyzésére… Aztán fölöttük lányuk esküvői fotója, aki szintén egy udvarlója legjobb barátja mellett találta meg a boldogságot. Nekik már nem született lányuk, így megszakadt a családi hagyomány, de hangulati aláfestésnek e két generáció is bőven elég volt.
Aztán amikor elköltöztünk, kaptam egy konkrét szobát előtérnek: nem túl, de bőven elég nagy(7 m2 körüli), végre nem egy 1 méter széles, ámde hosszú folyosó, mindenhová nyíló ajtókkal, hanem rendes külön helyiség, falfelületekkel. Igazán rajtunk múlik, mihez kezdünk vele. És itt is megmutatkozott, hogy a lehetőségekkel tudni kell élni – nekünk ez egyelőre nem sikerült maradéktalanul.
Ami hibátlan, az a világítás, ezt sikerült tökéletesen megoldani, több fényforrás, mindenhová jut világosság, hihetetlen változás ahhoz képest, mikor még nem volt felszerelve. Ez sokkal jobb, mint az előző helyen. Nekem egyébként vesszőparipám a fénnyel variálás, elképesztő változást lehet elérni ennek változtatgatásával, ajánlom bárkinek, ha másra épp nincs is lehetősége. Egyébként a tárolás megoldott, a tükröt a legoptimálisabb helyre raktuk, a fogas is jó helyen van, gyerekeknek is elérhető – de nem érzem otthonosnak. Nincs meg az a végre otthon/Isten hozott!-érzés, az csak a nappaliba belépve fogad.
A szőnyeget már felszámoltuk, viszont az ajtónál, ami üveges, van függöny, így nem lehet este belátni és a hőszigetelésen is javít, meg teljesül a textil-meleg-otthonos elképzelésem is. Szeretném, ha lenne benne valami ülőalkalmatosság (pad), mert hely lenne rá, de ez még hiányzik. Virágokat is szívesen raktam volna bele, de túl kevés fény jut oda egy növény egészséges fejlődéséhez. És képeket se sikerült kirakni.
Érdekes, hogy az előző lakásunkban bátran kitettem bármit, mert tudtuk, hogy ez az egész átmeneti – végül 7 évet maradtunk. A jelenlegi otthonunkat hosszabb távra tervezzük, és ez valahogyan bénítóan hat rám; bár magam sem értem az okát, hiszen például képeket bármikor ki lehet cserélni.
Szerencsére egy kisebb átalakítás miatt az előteret újra kell festeni, ami nagyszerű alkalmat biztosít majd az egész átszervezéséhez; már rendezgetem a képeket. Még vacillálok, hogy dédanyámék fogadjanak-e – de nem azért, mert elavultnak találom a családi képeket. Akármennyire fontos helyiség is ez, ma már többre tartom őket, mint hogy az előszobában kapjanak helyet.
fotó: képekre kattintva
