Amikor (felkért zsűritagként) elolvastam a Nem Art Decor által meghirdetett nyári játékot, porosodó ihletettségem elkezdett felocsúdni a bőrfotelben tespedésből. Kacarászást (kaparászást) hallottam ott belül. Az alábbiak nyomakodtak kifelé a felfelé görbülő szájszögletek közül.
Én lakberendezési szempontból háromféle nyaralással találkoztam eddig.
Az egyik az, ami után megkönnyebbülés a hazatérés.
A másik az, ami után szörnyű hazatérni.
A harmadik az, amikor minden úgy van jól, ahogyan van.
Az első típusú nyaralás úttörőtábor-jellegű „nyomortanyákon” zajlik (Nekem – egyáltalán nem lakberendezési, sokkal inkább tartalmi megfontolásokból – még negyvenévesen is adatott lehetőségem ilyen helyre utazni.) Legutóbb a Zemplén hegységben esett ilyen kalandunk, amikor egy háromhetes esős periódus után öttagú családunkat betessékelték egy áporodott faházba, amelyben a három emeletes ágy éppen csak elfért – persze úgy, hogy aki felül aludt, felülni azért mégse tudjon, még akkor se, ha gyerek. 
Az ágynemű nyirkos volt, száríthatatlan. A törölközőinket nem tudtuk – volna – hová teríteni használat után. Nem is szólva az utazótáskáink elhelyezéséről.
A betessékelők nagy büszkeségére egy kis vécéhelyiség elfoglalta az egyébként különleges, szemből ötszöget formáló faház alapterületének értékes egy nyolcadát. Kétségbeesetten faroltam ki és kértem a táborvezetőséget, hogy ha lehet, keressen nekünk egy olyat, amiben nincs vécé, és nem is ötszög alakú… És sikerült!
Új „házunkhoz” még terasz is tartozott, ami lehetőséget nyújtott ruhaszárításra, üldögélésre – beszélgetésre (no nem, székek azért nem voltak, de a lépcső elég kényelmesnek bizonyult), gyümölcs- és cipőtárolásra… egyszóval a család nélkülözhetetlen terjeszkedésére. (Számomra mellesleg egyértelműen a szabadtéri ruhaszárítás lehetősége a vidékre költözés egyik felülmúlhatatlan előnye.) A táskáinkból kipakoltam, az üres ágyon képeztem belőlük csinos, személyre szabott kupacokat. Az üres táskákat így már sikerült úgy elrejteni, hogy ne kelljen minden alkalommal bennük landolni, amikor valaki leszáll az ágyról.
No, ez az a fajta nyaralás, ami, ha több éven át űzi az ember, ráébreszti, hogy feleslegesen nagy az otthoni ruha- és könyvtára, és arra az elhatározásra készteti, hogy majd mindent jól átválogat. Ami aztán vagy bekövetkezik. Vagy nem.
Az ilyen komfortfokozat elkerülhetetlenül tudatosítja az emberben egy lakás funkcióit, azt, hogy a „kuckó” elsősorban hálószoba (esetünkben már-már „ágyasház”), a többit pedig el lehet intézni akár közös terekben is, mint amilyen egy szép tágas ebédlősátor, a fűre kitett beszélgető-pavilonok, a közös zuhanyzó és mosókonyha.
A második típusú nyaralás: a szörnyen komfortos. Igen kivételes. Például egy kényelmes hotelszobában. Itt az embernek mindent az ölébe tesznek, karnyújtásnyira van a folyton patyolat ágynemű és törölköző, bárszekrény van, hogy természetesnek tekintse önnön kényeztetését, valahol nagyon közel uszoda (Hhmmm, mennyire hiányzik ez a mindennapjaimból! Egy úszómedence, no igen, az jó ötlet lenne… egy nagy nappalival, vagy itt hátul, a gyomtenger helyén…), és amennyiben gyerekekkel utazunk, az ő szórakoztatásuk is reggeltől estig megoldott. Voltam ilyen helyen…egyszer…hosszas álmodozás után… Onnan úgy tértem haza, mint ahogy az ember Ausztriából Magyarországba pottyan. Lakberendezési szempontból egy csődtömegnek láttam kedves otthonunkat. Olyan helynek, amely túl szűk ahhoz, hogy rendben és tisztaságban lehessen tartani, és túl unalmas három gyermek megfelelő felneveléséhez. Az ilyen nyaralás után kell egy-két hét átállás, mire az ember beleszokik újra a való világba.
Azért nagyon hálás vagyok, hogy a legtöbb „ilyen-gyanús” esetben valami mindig adódott, ami nem klappolt: pl. tetőtérben volt a szobánk, és felettünk pelék kergetőztek, vagy, bár a tágas erkély a Dunára nézett, közvetlenül alattunk húzott el a vonat, és nem is ritkán… Így mégiscsak maradt egy kis hely a honvágynak!
A harmadik típus nem az önellátós. Nem, nem. Hanem bizony az, mikor alkalmunk nyílik más emberek otthonában időt tölteni. Amikor megfelelő egyensúlyban találkozunk megoldott és megoldandó kérdésekkel: szép, meleg színűre festett, kényelmes belső terek, de mondjuk egy túl szűk és meredek lépcső az emeleti szobához. Vagy kifogástalan tisztaság, de még a mi lehetőségeinknél is szűkebb tárolókapacitás.
Az ilyen találkozásokban nem alakul ki bennem a második típusú nyaralásokban jellemző kisebbrendűségi érzés, és klausztrofóbiát sem kell átélnem, mint az első típusnál. Vagyis gyakorlatilag ez késztet leginkább kreatív, természetes, örömteli hozzáállásra a saját otthonunkhoz is. Lehet egy-egy dekorációs ötletet csenni, vagy erőt nyerni egy-egy esedékes nagyobb átalakításhoz-bővítéshez, ha ott, a másik ember otthonában, az bevált.
Valahogy „lakberendezési szempontból” is az ember, a kapcsolat a döntő. Meg nyaralásiból is.
No, kijött a mondandó, de visszasüppedésről szó sem lehet!
Itt a nyár, ideje alaposan átválogatni, tisztába tenni, szortírozni, rendszerezni, bővíteni, díszíteni, mosni, mosni, mosni, mosni…
