Egyszer Bubik István egy forgatáson angliai élményeiről mesélt – egy időre kiment megpihenni, rendezni a dolgokat magában. Kocsmai történetet mondott el, ahol 3 melóssal söröztek együtt munka után. A beszélgetés közben egyikük a pulthoz csapta a sörét és méltóságteljesen hozzátette: Éljen Anglia! Bubiknak meghatározó volt az élmény, ahogyan az egyszerű emberek büszkék voltak az országukra.
Ez a sokak számára vonzó, másoknak ellenszenves, kicsit különc ország stílust is diktál, meghatározó a befolyása a lakás dizájnban, tárgykultúrában is. Hiába, a „hülye angolok, angol hülyék” beírták magukat Európa fontos nemzetei sorába… Mostantól rendszeres tudósítások lesznek Kiss-Takács Kati tollából, aki az ott élő szemével mutatja be Angliát.


Hol is kezdjem...? Nem könnyű csak úgy in medias res mesélni az angol tárgykultúráról. Főleg azért, mert Nagy Britannia lassan-lassan Magyarország tiszteletbeli szomszéd országa lesz a sok itt élő magyar miatt. Egyre többen vagyunk, és mindenki más arcát tapasztalja meg ennek a hazai szemmel nézve hatalmas országnak. Ahhoz, hogy az itt élők számára fontos, sajátos dolgokról írhassak majd, meg kell ismertetnem kicsit az angol kultúrát, mert az nem áll meg a teázásnál és a királyi családnál.
Egy lakás blogról lévén szó, nyilván az olvasók érdeklődése szerint számolnék be az itteni életről.  

A nagyobb városok mindig is a modern stílust képviselték inkább, ez talán a zsúfoltságnak köszönhető, a lakások egyre kisebb méreteinek. Londonban lakást berendezni a praktika elvei alapján kell. Egy átlagos londoni lakás a mostani adatok alapján körülbelül 76 m². Nemrég az államvezetés kénytelen volt beavatkozni az új építésű lakások kivitelezésébe: olyan apró otthonokat értékesítettek a fejlesztők, hogy a lakók a konyhában még egy kenyérpirítót sem, a hálószobában pedig szekrényeket nem tudtak elhelyezni. Ez a probléma természetesen nem azt a szociális réteget érinti, amely a belváros történelemmel átitatott környékén él, több száz éves óriási ingatlanokban...

Vidéken más a helyzet. Ott is vannak modern stílusú otthonok, de egy kőből épült cottage-ban biztosan alacsony plafont találunk és még alacsonyabban levő sötétbarnára festett gerendákat, a konyhában krémszínű Aga tűzhelyet (amelyről később még részletesen írok), kőpadlót, vagy kicsit színét vesztett vastag padlószőnyeget, és persze virágos függönyöket, melyeket az ablak két oldalára lehet kapcsolni csinosan, hogy a szürke felhők dacára büszkén mosolygó, napsárga nárciszokat méltón keretezze.


Van egy harmadik kategória is. A farmok. Ezek lehetnek a magyaros értelemben vett tanyák, ahol tehenekkel, bárányokkal, traktorral és tyúkokkal találkozunk, vagy elegáns, már-már kastélyszerű épületek, melyeket évszázados titkok, mezők és erdők vesznek körül. Ezek az otthonok külön irányítószámmal rendelkeznek. Az autó elengedhetetlen kellék, mivel a birtokokat csupán egy keskeny, egy szekérnyi út köti össze a legközelebbi faluval. Sem járda, sem közvilágítás nincs. Az évszakok váltakozását, az erős teák, a grandfather vagy grandmother órák dallamát csak néha zavarja meg egy-egy alacsonyabban szálló repülő, vagy egy házközelbe tévedt szerelmes szarvas bőgése.

Au-pairként érkeztem az országba, és így lehetőségem adódott a fentiekből mindegyikbe belekóstolni. Ami viszont mindenhol jelen volt, az a vízforraló. Elektromos vagy nem, de mindenhol ott volt, még ha nem is a legmodernebb darab. A lényeg, hogy vizet forraljon, nem fontos a külcsín! Egy angol háztartás konyhaszekrényében legalább öt féle tea van.

Fekete tea, Earl Grey és menta biztosan, de nagyon népszerű az Assam, a Ceylon is. A ’modernebbek’ már zöld és gyümölcsteákat is tartanak. Ma már keveseknek van ideje a tradicionális ötórai teára, de továbbra is divat (főleg nőknek) összeülni és ipari mennyiségű szálas teát meginni. Vékony csíkokra vágott majonézes-tojásos szendvicskék, tömény gyümölcsös szeletek és természetesen  az elmaradhatatlan édes pogácsa (scone), amelyhez eperlekvár és sűrű tejszín is dukál.

A teázás szeánszánál nem szaladgálnak a vízforralóhoz, az a beszélgetés rovására menne. Inkább tea cosy-t húznak a teáskannára. Ez a sapka olyasmi, mint a forró edényfogó, de egy igazi vendéglátó ügyel, hogy a mintázata passzoljon a csészékhez és az emeletes süteménytartóhoz. A vendég pedig figyel arra, hogy italát hang nélkül ízesítse be: illetlenségnek számít zajosan a csészéhez érni a kanállal.

                                               Fotó: cathkidston.co.uk