Ez a három szó jut eszembe, amikor a lakás számomra legkedvesebb helyiségére gondolok: a konyhára.
Alapvetően nem ragaszkodom tárgyakhoz. Legalábbis sokáig ezt gondoltam. Aztán egyre több olyan eszközre tettem szert, ami színt visz a tortasütésbe, a sütemények elkészítésébe, és amelyekhez ha más közelít, kerülget a szívinfarktus.
Szerencsém van, mert sikerült olyan otthonra találnom, ahol a konyha kialakítása, berendezése okosan és praktikusan van megoldva: szekrények a tárolásra-elrejtésre, nagy munkafelületek a játékhoz. Persze veszélyt is hordoznak magukban: ezt nem teszem a polcra, mert elfér az asztalon is, minden nap látni akarom, mert hát olyan szép! Félévente „újratervezem” a dekorációt… A legizgalmasabb az eszközök elrendezésében pedig az, hogy a régi és a modern jól megfér egymás mellett. Nagymamám derelyevágója éppúgy mindennapos használati tárgy, mint a szilikonos sütőforma.
Azt gondolhatjátok, engem könnyű megajándékozni. De ez nem így van. Nagyon konkrét elképzeléseim vannak mindenről, amivel alkotok. Csak AZ a jó, a hasonló nem. Karácsonykor esett meg, hogy a fa alatt egy hatalmas doboz várt. Szépen, módszeresen fejtettem le róla a csomagolást, amikor is megláttam az ismerős betűtípust. Olyan hévvel téptem szét (az egyébként gyönyörű) papírt, hogy a szüleim elsőre nem is értették. És igen, ott volt: A GÉP, A ROBOTGÉP. Ilyen örömben, amit egy tárgy váltott ki belőlem, nagyon régen nem volt részem. A családom hirtelen nem is tudta felfogni, hogy ez a masina, ez a csoda! ilyen fontos nekem és hogy tényleg ennyire vágytam rá.
Megálmodtam, s bár eleinte plátói volt a szerelmünk, mostanra beteljesedett. Hogy aztán ebből mi minden sül ki, arról még sokat fogok mesélni.
