Régi vágyam teljesült, amikor leszállt a repülőgép Marrakeshben. Csupán néhány napot töltöttem ebben az ezerarcú országban, amit épphogy megízlelni lehet csak ennyi idő alatt.
A várost az arabok Al Hamra, azaz „vörös város” néven is ismerik, amit már a levegőből igazoltnak láttam.
Marokkó hatalmas ország, területe 447 ezer négyzetkilométer, lakossága nagyjából 36 millió fő, fővárosa Rabat, mely Budapesttől 2630 kilométer távolságra van.
Marrakesh Marokkó délnyugati részén, az Atlasz-hegység lábánál fekszik, az ország negyedik legnagyobb városa, népessége 1 millió körül van. A lakosság többsége berber származású és zömében muzulmán hitű, de vannak keresztény és zsidó vallásúak is. A különböző kultúrájú közösségek olyan békességben élnek együtt, amire csak kevés helyen találunk példát.
Nehéz volt szállást választani Marrakesh sok-sok riádja közül, ugyanis egyik szebb, mint a másik. A riád szó jelentése kert, de valójában olyan hagyományos marokkói házat jelent, amelynek a közepén egy zárt udvar található, növényekkel, szökőkúttal, esetleg medencével. Szinte minden riádnak van tetőterasza, ahol a reggelit felszolgálják, és ahol pihenni is lehet.
Marrakes medinájának(=óváros) hangulata mindenkit magával ragad. Az óvárost 1985-ben avatták a Világörökség részévé, mert hatékonyan őrizte meg az arab építőművészet emlékeit. És valóban: a gyönyörű Bahia-palota, a Koutoubia-mecset, a Jemaa el Fnaa, vagy maga a robosztus városfal – mind-mind egy letűnt kor hátra maradt hírnökei. Fő vonzerejét mégis leginkább a főtér, a Jemaa el-Fnaa és a souk jelenti, mely Marokkó és egész Afrika legnagyobb szabadtéri piaca. A forgatag az először ide látogató számára kissé félelmetes, de lenyűgöző. A tér valaha a szaharai karavánok fontos pihenőhelye volt, ahol a hatalmas piac működött: arany, só, fűszerek, cukor és rabszolgák cseréltek itt gazdát évszázadokig. Mára már nincsenek karavánok, de megmaradt a teret születése óta benépesítő színes ember-kavalkád. A kézműveseknek és a kereskedőknek saját utcáik vannak, például fűszer-utca, szőnyeg-utca, papucskészítő utca, ötvös-utca. Árulnak itt kendőt és rézkancsót, agyagedényt, gyümölcsöt, teát és fűszereket hegyekben, gyógy- és varázsszereket minden mennyiségben. Van friss mentalevél, argánaolaj, szárított varánuszgyík, vagyis minden, amit el tudunk képzelni, sőt! Itt érezzük igazán, milyen távol vagyunk Európától.
A Jemaa el Fna után felüdülés a Jardin Majorelle-ben sétálni, ami egy igazi “kék” oázis a város szívében. A kert az egyik legnépszerűbb látványosság, mely első tulajdonosáról, s egyben megálmodójáról, a francia Jacques Majorelle festőről kapta nevét, aki 1931-ben építtetett itt egy műtermet is, melynek jellegzetes kék színét később róla nevezték el Majorelle-kéknek. A 30-as években nekilátott a nagyszabású tervnek, hogy a pálmaligetből egy olyan botanikus kertet varázsoljon, mely művészeti alkotásként is megállja a helyét. Majorelle a kertet 1947-ben megnyitotta a nagyközönség előtt és 1962-ben bekövetkezett tragikus haláláig működtette azt. A gondos felügyelet híján a gyászos balesetet az ingatlan állapotnak gyors leromlása követte. 1980-ban azonban Yves Saint-Lauren és Pierre Bergé megvásárolta az ekkor már Majorelle kertként elhíresült látványosságot, és visszaállította eredeti pompáját. 2008-ban, amikor Yves Saint-Laurent elhunyt, hamvait a kertben szórták szét.
A Bahia palota a 19. századból származik, s ez volt a király nagyvezérének palotája. Ez a rang az európai fogalmak szerint miniszterelnöknek felel meg, és az épület is ehhez a ranghoz igazodik mind méretével, mind gazdagságával. A palotakertet banánfák, ciprusok, virágzó bokrok színesítik. Magát az épületet spanyol, mór, és francia elemek felhasználásával építették. Mint az arab paloták általában, ez sem összpontosul egyetlen központi mag köré, hanem önálló termek folyosóval összekötött labirintusa, melyek belső udvarokat vesznek körül. Az udvarokban szökőkutak csobognak, narancsfák és tölcséres virágú bokrok illatoznak. (Az arab “bahia” szó jelentése szépség.)
A kék-fehér város, Essaouira, kihagyhatatlan állomás egy marokkói út során. A medinát körülvevő fal homokkőből épült, míg a város belsejében és kikötőjében a fehér és a kék színek uralkodnak. Essaouira zegzugos sikátorai nagyon hangulatosak, tele több száz éves faragott kőkapukkal. Óvárosa 2001 óta szintén a Világörökség része.
Fűszereket, ékszereket, marokkói kerámiákat és lámpákat kínáló apró boltok egész sora csábítja nézelődésre a látogatókat. A marrakesh-i kereskedőkkel ellentétben az itteni boltosok csak szerényen kínálják portékáikat. A kikötőben friss halak, rákok és polipok várják a kis vendéglők pultjain a vendégeket. Lehet belőle választani, megalkudni az alapanyagra, amit a szakács frissen készít el a számunkra.
Marokkó őshonos fája az argán, melyből argánolajat készítenek, és elsősorban bőrápolásra használják. Az ország az argántermesztésben világmonopóliumot élvez. Úgy mondják, az argánolaj Marokkó aranya. Marrakeshből Essauirába menet az út mentén sok ültetvény látható, táblákon hirdetik a feldolgozóhelyeket, mert egy teljes kézi iparág épült az argándió olajának kinyerésére.
Egyik nap az Atlasz lábánál található Ourika-völgybe kirándultunk. A zsákutca-völgy kanyargós útja a 4160 m magas Toubkal-hegy tövéig vezet. A hegycsúcs a hóhatár felett van, így nyáron is hósapkát visel. Az utat kis berber falvak szegélyezik, ahol megfigyelhettük a helyi építkezés jellegzetes formáját, a szorosan egymáshoz tapadó, lapos tetejű, dobozszerű házak fallal körülvett együttesét. Az aszfaltozott út végén egy tíz év körüli fiúcska álldogált, és szívélyesen invitált, hogy nézzük meg a faluját. Egy rozoga, csak gyalogos átkelésre alkalmas hídon lehetett átkelni a folyómeder fölött, hogy bepillanthassunk egy berber falu életébe. Az Ourika folyó medre soha sem szárad ki, így a völgy egész évben zöldell, ennek ellenére elég nehéz körülmények között élnek az ottaniak.
Marokkó egy csoda. Mindig ezt gondoltam róla, de miután hazatértem, nem maradt kétségem felőle. Az ország és a nép is sokszínű és izgalmas. Természeti adottságai és a régi óvárosok hangulata mellett talán az életképei a legérdekesebbek. Aki nem fél kilépni a komfortzónájából, csak az kaphat némi betekintést egy varázslatosan más világ kultúrájába.
szöveg és fotó: Oláh Kati
