Szubjektív gasztro-urbanista séta
(1)
Štefánka
Aki úr, az legalább egyszer az életben (vagy legalábbis pozsonyi tartózkodása alatt egyszer) elmegy reggelizni a Štefánkába (Palisády 59.). És adjuk meg a lehetőséget, hogy a kelet-közép-európai íróösztöndíjas személy, legalább aznap, legalább akkor néhány órára úr, amikor megérkezik az ösztöndíja. Olyankor tavaszi zakót ölt, és az időjárásjelentés figyelmeztetéseivel is dacolva vidám városi sétára indul. És persze a Štefánkában kezdi a napot, de mivel a kelet-közép-európai ösztöndíjasok tudvalevőleg későn kelnek, így természetesen lekéssük a reggeli időszakát, ami a Štefánkában jelenleg 8.30-kor, de hagyományosan reggel hatkor kezdődött, és a két világháború közötti úgynevezett békeidőkben a népszerű kávéház-étterem mindössze néhány órára zárt be hajnalban, hogy aztán az éjszakai utolsó vendégeket a reggeli elsők válthassák, akik persze olykor ugyanazok lehettek.
Ma már jóval szolidabb itt a nyitva tartás, amikor beindul az esti belvárosi zsongás, a Štefánka bezárja ajtaját. (Mivel nagyjából a tízórai elfogyasztásának időszakában érkezünk, így az egyszerűség kedvéért csak palacsintázunk, és a Cserna-Szabó András által ajánlott „roppanós, ízes, szaftos, megunhatatlan” szepesi virslit egy másik alakalomra hagyjuk.)
Az Elnöki Palotával szemben lévő épületet 1897-ben építették, eredetileg a Mezey Kávézó működött a baloldali épületrészében, a ma ismert intézmény jogelődjét pedig már a Hackenberger család üzemeltette 1904-től. A Štefánka név is ebből az időszakból származik, amikor is a család engedélyért folyamodott, hogy Rudolf trónörökös özvegyéről, Stefánia hercegnőről nevezhesse el kávéházát.
A századfordulós, monarchikus hangulat egy 1935-ös renoválás, majd később némi art-decós behatás után is megmaradt, bizonyítja ezt minden, a berendezéstől kezdve, a legapróbb kávéházi kellékeken át egészen a pincérek modoráig. És akkor még nem is beszéltünk a „lezárt”, múzeumi aprólékossággal berendezett részekről, amelyek ropogós, hófehér abroszaikkal, a tálalón csillogó ezüstjeikkel, a zsúrkocsin sorakozó likőrös és konyakos üvegeikkel arról árulkodnak, hogy valamikor, bizonyos rejtett időpontokban itt igencsak él még némi monarchikus duhaj nosztalgia, persze nem olyankor, amikor mi éppen ott vagyunk.
(2)
Salvator
Már első óvárosi sétánk során megfigyeltük az egykori gyógyszertár romos épületét (Panská ulica 35.). Noha a szűken vett belvárosban nagyon kevés a felújításra váró épület, tehát kevés falra tudják a helyi fiatalok fölstencilezni a, nyilván nem itt föltalált „RENOVATE ME” feliratot, a Salvator lassú szétmállása fájó látvány lehet a helyiek számára.
A Magyar Katolikus Lexikon szerint a jelenleg a Panská ulicán (Urak utcája) található tradicionális pozsonyi magáncélú gyógyszertár eredetijét Lippay György hercegprímás, esztergomi érsek adományozta használatra a jezsuitáknak még 1658-ban, ám a „nyilvános jogot” csak majdnem hetven évvel később kapta meg. Ennek akkoriban a feltételei a következők voltak: „adófizetés, évenkénti patikavizsgálat, vizsgázott és fölesküdött gyógyszerészek”. Így szól tehát egy egyszerű, praktikus patikatörvény. A gyógyszertár aztán többször költözött, a mai helyén az 1800-as évek legvége óta működött, egészen 1996-os bezárásáig.
A műemlékesek megjegyzései alapján a patika rendszerváltás utáni története ugyanúgy kifejezi a kor társadalmi állapotait, mint az ötvenes évekbeli államosítása. Az elmondások szerint az eredeti, barokk bútorzatnak az itt is működő spontán privatizáció során valahogy lába kélt, az épület földszinti részét pedig, ki tudja milyen megfontolásokból, azóta sem hasznosították. Pedig a boltozat három nyelvű feliratai (szlovák, magyar, német) között fölénk hajoló Jézus Krisztus biztosan hatékonyabban tudná osztani a megváltást, ha néha azért gyógyszert is vehetnénk a hozsánna mellé.
(3)
Au Café
Szokásunkhoz hűen Pozsonyba is egy „lejárt” útikönyvvel a bőröndünkben utazunk. A nyolcvanas évek közepéről származó kiadvány propagandisztikus hévvel meséli, hogy a 150 ezer lakosnak szánt Petržalka lakótelepet (eredeti nevén Ligetújfalu) úgy építették meg, hogy a területrendezésbe beletervezték a környék több száz éves ősfáit is. Hogy valóban így történt-e, abban teljesen biztosak nem lehetünk, ám szemmel látható, hogy a Magyarországon megszokottakkal ellentétben jókora zöldterületek fértek el a tömbházak között, és a városrész Duna-parti szakaszán húzódó Janko Král' liget valóban egy öles törzsű fáktól árnyas széles sáv.
Itt térünk be annak a kávézónak a jogutódjába, amit a már említett útikönyv szintén pozitív példaként hoz föl a lakótelepépítések hajnaláról, hiszen városrendezésileg valóban el is dózerolhatták volna az 1823 óta működő Au Cafét (Au Kaffé), de a tervgazdaság hívei ezúttal mégis inkább önmérsékletet gyakoroltak. Így 2014 tavaszának egyik szeles-napos délutánján kiülhetünk a tekintélyes méretű teraszra elfogyasztani jól megérdemelt pihenő-sörünket. Mivel a valóban heves szél miatt most összefogva állnak a napernyők, így asztalunktól elláthatunk egészen a várig, és megállapíthatjuk azt is, hogy a túlélő ősfák egyike, legalábbis ebből a szögből, diszkréten takarja az Új híd csészealját, a város ufóját (Szlovák Nemzeti Felkelés Hídja, NovýMost).
És így, sörünk felénél járva, ha tényleg csak rövid időre is, de elhiteti velünk, hogy a keleti blokknak ebben a kicsi zöld sávjában még mindig minden rendben van, és rendben is volt örökké, és hogy valóban ez az a város, „amelyre a napfény évente kétezerkétszáz órán át árad”. Még ha néha fúj is kicsit a szél.
(-)
Séta
Következő állomásunk felé sétálva egy kissé eltévedünk, és bemutatjuk azt a trükköt, hogyan lehet a száz méterre lévő cél előtt egy rossz kanyar miatt másfél kilométert kerülni. Alant egy petržalkai eltévedés képei, utolsóként a világ legjobban őrzött itallapjával.
(4)
Krčma Lipa
Most már be kell vallanunk, hogy ide indultunk. Mindent út az úgynevezett Petržalka Korzó végén lévő kis térre vezet, ami családias kocsmájával, apró templomával egy hagyományos falusi főtér funkcióit látja el. Pedig már bőven Petržalka új építésű, modern negyedének szélén járunk, a vasútállomás és az új híd közötti szakaszon. Annak is a végpontján.
A Krčma Lipa (Daliborovo nám. 3.) az, aminek látszik, és aminek a neve is mutatja, közvetlen hangulatú lakótelepszéli kiskocsma, egy betonhasáb épület, szűkös kerthelyiséggel. Még nem kisvendéglő, de már majdnem.
De nem is talponálló, ebben biztosak lehetünk. Petržalkai kalauzunk, egy világutazó, valaha New York-ban is élt szlovákiai irodalmár asszony, aki szintén ezen a környéken lakik, csak annyit mond erről a helyről, hogy „mindig is itt volt”, és hogy nagyon ajánlja, nekünk pedig ennyi bőven elég, hogy néhány nappal később visszajöjjünk.
Azt is mondja, a petržalkai emberek büszkék a lakóhelyükre, és egy nemrégiben készített kutatás alapján több mint kilencven százalékuk kifejezetten boldog, hogy itt élhet, és nem költöznének el innen, ha tehetnék sem. Ahogy a Krčma Lipa facebook-oldalán (!) föllelhető képeket nézegetjük, ezt el is hisszük. Amikor pedig a sült kolbász is megérkezik az asztalhoz, már csak arra tudunk gondolni, hogy ha ez a kolbász abból a darált húsból készült, amibe a Lipa fotógyűjteményében látható egyik helyi lakos éppen üdvözült mosollyal túr bele a kerthelyiségben tartott disznóvágáson, akkor megérkeztünk. Ez itt tervgazdasági Kánaán.
(-)
Kitérő
Egy meglepő fordulat során, útban utolsó állomásunk felé, egy visszautasíthatatlan ajánlattal élve lemegyünk a pozsonyi szlovák irodalmi élet katakombájába, a helyi írószervezet épületének alagsorába.
A címet szándékosan nem áruljuk el, csöngetni kell, a portás csak szlovákul tud. És akkor lemehetünk. És nem az, hogy ebben az alagsori bisztróban megállt az idő nagyjából 1980-ban, hanem hogy szerintünk mi vagyunk itt az első vendégek azóta.
(5)
Gorilla
Az időkapuból kilépve aztán hirtelen a 21. században találjuk magunkat, egészen pontosan a pozsonyi 21. századi lét egyik emblematikus helyén, a Gorilla Urban Space kávézóban (Námestie SNP 30.).
Fölöttünk magasodik a KC Dunaj épülete, ami számos kulturális esemény helyszíne, a Gorilla pedig amellett, hogy hipszternek aposztrofált kávézó, egyben egy könyvesbolt is. Vintage, steam punk, minimál, stb. kavarognak a fejünkben a suta jelzők a jókora fehér falfelületeket, a vízcső-bútorokat és a könyvesbolt kínálatát elnézve, míg végül megérkezik helyi kedvencünk, az ubrokás-ananászos limonádé, és aztán rákapcsolódunk a wi-fire, hogy összerendezzük a mai nap fotóanyagát.
Odakint újra tombol a tavasz, az előttünk lévő téren, a „három partizán” szobra alatt izzítanak az esti bulira, a szél is elállt, egy villamos pedig csilingelve fordul be a megállóba a fáradt pozsonyiakkal. Megint megnyert egy szép napot a keleti blokk.
szöveg és fotó: Czinki Ferenc
A szerző a Visegrádi Alap irodalmi magyar ösztöndíjasaként készítette a riportot Pozsonyban.
