Skót földre fel

Két tinilány lép ki a fagyizóból. Kacagva egyensúlyozzák a megrakott tölcséreket, miközben hajuk repked a szélben. Kicsit sétálnak az öböl partján, majd leülnek az alacsony kőfalra és arcukat az előbukkanó nap felé fordítják, élénk csacsogás közepette. Balerina cipő van rajtuk zokni nélkül, mintás sztreccsnadrág, egy hasat épp hogy megvillantó póló és vékony kardigán. Rajtam túrabakancs, négy réteg ruha, télikabát, sapka és kapucni. Skóciában jártam húsvétkor.

Egy ismerősünk feladva több éves londoni életét úgy döntött, hogy hazaköltözik Skóciába és panziót nyit Strachur-ban, a – városi szemmel nézve – semmi közepén. Náluk szálltunk meg. Glasgowban ott maradt a térerő és a forgalom is, az utak szinte kiürültek, az autópályán nem sietett senki, és az információs táblákon kedves tanácsokkal látták el a sofőröket: ’légy udvarias autós’, ’ne birizgáld a GPS-t vezetés közben’, és a személyes kedvencem: ’vigyázz, hideg van!’

Mivel úti célunk Loch Eck közelében volt (loch:tó, skót-gall nyelven), egyszerűbbnek tűnt kicsit kompozni. Itt már alig értettük az angolt, ahogy távolodtunk a nagyobb településektől úgy erősödött a dialektus. Alapjában véve mindenki angolul beszél, de az erős scottish-gaelic (skót-gall, kelta eredetű) és scot (skót, német eredetű) behatással. Az úton a táblák kétnyelvűek, noha az ősi gall nyelvet a mai népesség alig több mint 1%-a beszéli.

A skótok szerint minden a szomszédban van. Vagyis, úgy másfél órányira autóval. Egyrészt mert a tavakat és öblöket meg kell kerülni, másrészt elképesztő hegyek vannak arrafelé. Nem olyanok, mint a Bakony vagy az Alpok, a Skót Felföldet nagyon magas dombok alkotják. Távolról ugyan kopárnak tűnnek, de valójában vaskos fű borítja őket. A képekről ismert hömpölygő zöld lankák okkersárgában pompázva várták a tavaszt (a legutóbbi James Bond filmben a Skyfall birtok is egy ilyen végtelennek tűnő grassland-en állt).

Ahol nem fű volt, ott fa. A skótok megőrizték ősi iparágukat és a mai napig fenyő (vagyis papír) kitermelő nagyhatalom. Húsz-huszonöt éves ciklusokra bérelhető egy-egy beültethető terület. Mi magyarok a Douglas fenyőt leginkább csak a karácsonyfa árustól ismerjük – itt azonban teljes, hatvan méteres magasságukban csodálhatók meg. A legmagasabb fák tövében is előfordult egy-egy kisebb fenyő. Amolyan nappaliba valók. Vendéglátóink elmesélték, hogy karácsonyfát szinte mindenki a hegyekben választ magának. Döbbent arcunkat látva elnevették magukat. Feléjük senki sem visz többet, mint amennyire valójában szüksége van. Csak úgy, mint tűzifát. A skót erdőgazdálkodás felügyel a fákra és azok épségére. A kidőlt fákat feldarabolják és elszállítják, de egy jelképes éves összegért bármelyik skót lakos mehet összeszedni a maradékot, a vendéglátóink szerint egy egész télre elegendő tűzifát. (Megjegyzem: a skótoknál a szobahőmérséklet olyan 16-17 fok.)

Amikor Veronikának említettem az utazásunkat, lelkemre kötötte, hogy Nem Art Decor szemmel nézzem a házakat és a berendezéseket. Igyekeztem hát teljesíteni a ’feladatot’, de olyan helyeken jártunk, ahol egy falut négy ház és három hegy alkotott. Az általunk megszokott utcaképnek nyoma sem volt. Egyrészt mert az alig lakott területekről a fiatalok folyamatosan elvándorolnak. A munka, a gazdagabb élet és az izgalmasabb lehetőség miatt Glasgow (vagy Anglia) mágnesként vonzza őket. A házak többsége úgy harminc-negyven évvel ezelőtt, akkor modernnek számító panelszerű, extra szigetelést kapott, de sok megőrizte eredeti küllemét. A célszerűség sokszor diadalmaskodik a szépség felett, de ki vádolhatná a tulajdonosokat, amikor az otthonukat egész éves szél és eső veri? Láttunk számos, egykor tekintélyes házat, java részük üresen, rogyadozva várta, hogy a szél a völgybe döntse.

Kíváncsi voltam, a skótok szűkmarkúsága mikor üti fel a fejét, de hiába. Úgy tűnik, nem szűkmarkúak, inkább tudatosan költekeznek és a kiadásaikat alaposan mérlegelik. A történelmüket viszont büszkén mesélik bárkinek, ami máig erős hatással van a mindennapjaikra.

Skóciát több évszázada klánok vezették, a klánok vezérei (chief) ültek össze időről-időre megbeszélni az ország helyzetét. Több klán már nem aktív – a 18. században törvény szabályozta politikai hatáskörüket (jól elkalapálták az összes klánt, hogy eszükbe ne jusson még egyszer díjakat beszedni a birtokukon élőktől). Sokuknak viszont továbbra is megmaradt a státusza. Kastélyokban élnek, részt vesznek a politikai, üzleti életben. Minden nagyobb családnak saját címere, mottója és tartanja van. A tartant magyarul csak ’skót kockának’ ismerjük, és én eddig például azt hittem, a skót kocka mindössze egy minta, ami különböző színekben kapható. Valójában a klánoknál egykor nagy jelentősége volt, hogy pusztán a ruha alapján, szavak nélkül felismerhetőek legyenek egymás számára. A Skót Tartan Hatóság (Scottish Tartan Authority) szerint több mint 3500 féle tartan létezik, de előfordul, hogy két család ugyanazt a mintát vallja magáénak. Nem azért mert annyira szeretik egymást – több száz évvel ezelőtt elég nehéz lett volna számon tartani, egy adott minta már forgalomban van-e.

Ellátogattunk az Inverary Kastélyba is, ahol a 13. Argyll Herceg és családja lakik. A kastély egyik szárnya privát, a másik múzeum. A 45 éves herceg és családja a Campbell klán tagjai. Amikor vacsorát adnak a környékbeli klánok vezéreinek, az ültető kártyák valahogy így néznek ki: McNab a McNabéktól, MacLachlan a MacLachlanéktól és így tovább. Fő a tradíció és a protokoll!

Négy nap alatt nagyon sokat utaztunk. Sokáig tartott eljutni bárhová is, mert minden kanyar újabb és újabb lenyűgöző látványt tárt elénk. Várak – romosak, helyreállítottak, magánvárak – múzeumok, meg persze bárányok és hosszú hajú tehenek teszik változatossá a tájat. A bámészkodó turistáknak parkolósávokat alakítottak ki a mellékutakon, így tényleg semmi akadálya nincs, hogy alaposan körbenézhessenek. Skócia talán nincs a top 10 nyaralóhelyek között, de ez a kedves ország tényleg tárt karokkal várja az oda látogatót, és mindenkinek tud adni valamit.