Nemrégiben akadtam rá egy sokat sejtető utalásra: a kötés ősidők óta a férfiak dolga. Izgalmas témának találtuk, Barsi Boglárka alaposabban utána járt.
Ki emlékszik a Marakodók című film jelenetére, a Louis de Funes által alakított férfi egyáltalában nem egyszerű, ám nagyszerű találmányára? Bemegy a nyers-szín birka a gép elején, kijön a nyers-szín gyapjú pulóver a túlsó végén. Bemegy a csíkosra festett birka, kijön a csíkos pulóver… És az a vicc, hogy ez nem is vicc! Mármint, hogy egy férfit ilyen mértékig érdekelhet a kötés, technikai, esztétikai vagy bármely más szempontból.
A technikát az arabok találták ki az 7.század körül (valójában megvolt ennek az előzménye Skandináviában is), majd örökítették a megszokott vándorlós-kulturális cserés módokon mindazoknak a népeknek, amelyek útjukba kerültek. 
A kötés történelmi áttekintésében ezen felül mindenképpen szembetaláljuk magunkat a ténnyel: férfiak hozták létre az első kötő céheket Európában. Férfiak tulajdonolták az üzemeket, ők dolgoztak, és a termékek is elsősorban férfiak igényeit voltak hivatottak kielégíteni. Az ő érzékeny kobakjukat, térdnadrág alól kandikáló formás lábikrájukat kellett a középkorban használatos vásznaknál, szöveteknél lágyabb borítással ellátni.
A 18-19. században tanulták meg az uraktól a hölgyek is ezt művészetet. Éltek a lehetőséggel: hamarosan kacsó-, csukló- és karkötő-mutogatásra alkalmas, minden társadalmi színtéren - vonaton, hangversenyen, estélyek alkalmával – használható kreatív pótcselekvéssé nőtte ki magát a kötés. Ezzel párhuzamosan rövidültek a szoknyák is, lehetővé téve a művek női lábon való megjelenését… Szívesen részt vettem volna az első, hölgyek számára férfi által tartott, méregdrága tanfolyamon Lipcsében 1780 körül! (Igenis jó, ha az embernek gazdag férje van…)
Charles Dickens férfi-szemén keresztül pedig éppenséggel a sorsot szövögető párkák emblematikus körébe emelkedtek a párizsi kommün idején a bíróságokon fülelő, kötőtűiket csattogtató asszonyságok (őket testesíti meg Madame Thérese Defarge titkosan kódolt mintát kötő figurája a Két város regényében). 
A világháborúk korában, különös tekintettel az elsőre, világszerte hatalmas fellendülés következett be a kötési termelékenységben. Elsősorban mégis a brit hazaszeretetnek köszönhetően annyi kötött holmi jelent meg a fronton, hogy nem csupán négyzetekből összevarrt takarók, kesztyűk és zoknik kerültek a szükségben szenvedőknek, de géprongyot, puska-tisztítót is mindenki találhatott közte. Kötött akkor a teljes hátország: anyák-feleségek természetesen, de velük együtt a klérus tagjai, a fiúiskolák növendékei és a hazatérő sebesültek is – ha már a lövöldözésben nem vehettek részt, legalább apró kardjaikat csattogtatták egymásnak.
Pedig a kötés alapvetően békés időtöltésnek tűnik. Mai nyugat-európai férfiak szemével nézve a stressz levezetésének nem utolsó módja (egy felmérés szerint ezt a francia férfiak 31%-a immár tapasztalatból tudja). Hasonlóan értékes időtöltésnek tartják, mint a kiskertek művelését, saját zöldségek előállítását. Kötőklubok jönnek létre, sőt, egy bizonyos párizsi könyvesboltban „kötő-kávéház” is alakult. Nem csak nők látogatják. 
Amerikai férfibörtönökben a kézzel végzett alkotó tevékenységek között előkelő helyen szerepel – a megkötött sál hossza árulkodik a letöltött időéről… Van egy francia fiatalember, aki annak köszönheti szakmai karrierjét és annak irányát is, hogy nem talált az ízlésének megfelelő kötött sapkát az üzletekben: nekiállt ő maga előállítani, amit keresett. Egy fonalgyár a következőképpen jött létre: egy filozófus (nyilván életfilozófiájának teret engedve) gombatermesztésbe fogott. Ehhez birkatrágyára volt szüksége, amihez praktikus volt néhány birkát beszereznie. Amidőn szembesült a birkán óhatatlanul keletkező gyapjú felvásárlási árának alacsony mivoltával – létrehozta saját, „Filozófus Gyapjú”-nak keresztelt fonalgyárát. Felesége kapva kapott a lehetőségen: szenvedélyes kötő lett belőle, férjével együtt (Eugene és Anne Bourgeois).
Vége-hossza nincs a kötéshez kapcsolódó férfi-siker, és a férfiakhoz kapcsolódó kötés-siker történeteknek: a legnagyszerűbb modellek megtervezése, a legbátrabb színhasználat férfiak nevéhez fűződik. Férfiakéhoz, akik például a vonaton utazva egy ismeretlentől időtöltésként vették át ezt az alkotási technikát (Kaffe Fassett). Vagy a japánok saját kötési stílusának esetében férfiakéhoz, akik misszionáriusoktól tanultak kötni, miközben az evangéliummal ismerkedtek (Izo Matukawa).
Férfiakról lett ismert a kötött ruhadarabok egész serege: VIII. Edward herceg Fair Isle pulóverekben járt golfozni, és ez egymagában ismertté tette ezeket a szép darabokat. A hiú Cardigan gróf, hadvezér, ragaszkodott egy bizonyos szabású kötött kabát hordásához katonái által – a modell róla kapta a nevét. Lord Raglan, Cardigan beosztottja is névadója egyfajta kötött pulóvernek: a waterlooi csatában megsérült, amputált jobb karja megnehezítette számára az öltözködést, ezt a problémát hidalták át a számára kidolgozott szabásmintával.
Egyszóval, nők és férfiak, nézzünk szembe a valóság eme szeletével: aki szabad arra, hogy kreatív legyen, nincs nemi szerepekbe zárva. Szabad férfiszemmel meglátni, létrehozni a szépet. Szabad öltözködni és öltöztetni. Szabad váratlan következtetésekre jutni olyan „kicsi” dolgokban is, amelyek nem érintenek mást, mint az elengedhetetlen hétköznapokat. A kötés esetében pedig mindez mindannyiunk számára elérhető - legyünk bár férfiak vagy nők.
