figyeljük meg, a legtöbben illatokkal és hangulatokkal próbálják visszaadni az ünnepet. Sokunknak fontos emlék a gyerekkori karácsonyvárás, a titokzatosság, az ajándékok fölötti boldog öröm, a finom vacsorák. Ha mélyebben kutatunk, beugrik egy-egy kép a látványról is, de talán mégsem ez a legfontosabb. Vagy mégis?*
A ma élő generációk emlékei majd egy évszázadot ölelnek át. A déd- és nagyszülők emlékeznek még a háború előtti világ karácsonyaira, aszalt gyümölcsökre a fa alatt, kastélykarácsonyokra, vagy hatalmas hóra, amiben ropogtak a csizmák az éjféli misére menet, ahol lehet, hogy boszorkányt is láttak, akik Luca-széket készítettek az ünnepre.
Sok-sok emlékréteg, mindegyik a maga szokásaival, ízlésével, amelyek évszázadokon keresztül organikusan rakódtak egymásra, csodálatos hagyományokat kialakítva az ünnep köré.
Aztán a történelem mindezt kissé összekuszálta, és nem is egyszerű feladvány, ha meg akarjuk találni a karácsony számunkra természetes, valódi ünnepi mivoltát.
Az eredendően gazdag szimbolikájú, hagyományosan keresztény karácsony először a „szeretet ünnepe” lett, majd betolakodott Santa Claus, a piros zoknik, a rénszarvasos szánon érkező Télapó, aki megtévesztően hasonlít a Mikulásra, és a tél sok-sok (reklám) szereplője. November elejétől teljes a kereskedelmi készültség az ünnepre, a világ minden tájáról kínálva a bóvlit, amellyel díszíthetünk, hangulatot teremthetünk, amit illik fogyasztanunk, és a többi, végtelen sorban. És azon kapjuk magunkat, hogy elveszítettünk valamit, miközben lázas sietségben készülünk, hogy megfeleljünk valamiféle elvárásnak, milyen is legyen az ünnep. No, és milyen?
Könnyebb talán először azt megválaszolni, milyen ne legyen. Semmiképp ne hagyjuk, hogy egyfajta lakberendezési dizájn-ünneppé váljon, amely alkalmat teremt, hogy kipróbálhassuk a legújabb dekorációs ötleteket, felforgatva az egész házat, az egész életünket. Például olyan apróságokkal, hogy újra ott lehet a fán az a kopott üvegdísz, amelyről tudjuk, hogy a kislányunk minden évben elbűvölten szemléli – akkor is, ha nem illik a legújabb kreációnkba. Változtatásokat csakis a közös öröm forrásaiként vezessünk be, és akkor, ha nem kizárólag a látványról szólnak.
Nagyon szép, amikor meg tudunk teremteni egy saját hagyományt, és a gyerekkori emlékeinkből, régi, otthoni szokásokból, mint finom szálakból egy új ünnep-szövés áll össze, ami már a mi saját kis művünk, kettőnkké, négyünkké, a kis családunké. Így a készülődés, a díszek, a fa felöltöztetése, az ajándékok, a terített asztal és a rá kerülő finom ételek, mind-mind egymásért, egymásnak szólnak, illatosan, szépen, felejthetetlenül. 
*Ezt a cikket a panyizsuzsi pont magazin felkérésére írtam (itt megnézhetitek a lapot) és fontosnak tartom veletek is megosztani, így az ünnep közeledtével.
Izgalmas kérdés volt Panyi Zsuzsiék megkeresésére azon gondolkodni, van-e esztétikája a karácsonynak, mit jelent számomra a dekorálás és mit is jelent maga az ünnep ilyen megközelítésből. No, hát nem dekorálást, gondolom, ez kiderül a cikkből...
Ugyanakkor elengedhetetlenül fontosnak érzem, hogy tudjunk ünnepelni. Márpedig ehhez óhatatlanul hozzátartoznak a kellékek, sőt, elősegítik, megteremtik a lehetőségét: a szép környezet, a terített asztal, rajta a finom ételek, mind ezt szolgálják.
Csak az arányok legyenek a helyükön, azt hiszem, arra érdemes nagyon odafigyelni.
Az ikea téli számában a görög nevű és származású Ivy Nassopoulos blogger munkája például megfogott. Az egyszerűségével, a természetességével.
Amikor nézem a karácsonyi dekor őrületeket, ezt hiányolom. Valamilyen üres formalitásba csap át az egész.
Meggyőződésem, hogy a szép, a hitelesen szép, megérinti az embert akkor is, ha ehhez nem feltétlenül tud vagy akar transzcendens tartalmakat kapcsolni. A szépség számomra önmagában is transzcendens. Nem véletlen, hogy ősidők óta összekapcsolódik az ünnepléssel.
Ezzel a kicsikét hosszabbra nyúlt cikkel kívánok mindnyájatoknak nagyon szép ünnepet és derűs újesztendőt – mert hát, a derű a másik nagy kincs, amit semmiképpen ne nélkülözzetek majd! :)
Babarczy Veronika
