A régi tárgyaktól vajon múzeummá lesz-e egy lakás, avagy élhető marad? Nemrégiben volt egy beszélgetésünk néhány lakásbelső nyomán – a facebookon –, ahol néhányan leszavazták a lehetőségét, mások lelkesedtek iránta.
Nálunk kevésbé van hagyománya az autentikus polgári miliőnek. Vagy szétlőtték, vagy kifosztották, vagy (hatalmi szóval) kiürítették ezeket a lakásokat, esetleg szép lassan eladogatni voltak kénytelenek a tulajdonosok a bennük felhalmozott értékeket.

A minap egy olyan lakásban jártam, ahol megmaradtak a régi tárgyak, sajátos hangulatot kialakítva – amely egyeseknek poros régi kort, másoknak egy békebeli, szép régi világot idéz.
 

 
Számomra ezekben a terekben a stílusok sokfélesége és a kézműves munkák jelenléte lenyűgöző. A tárgyak mívessége és a jó érzékkel való összeválogatásuk sem egyszerű, mert könnyen válik zsibvásárrá a lakás.

Esetünkben, úgy vélem, a finom ízlésű tulajdonos hölgynek sikerült megoldania a feladatot, megtalálta a terek megfelelő hangulatát.


A hálószobában kapott helyet a dolgozó sarok egy míves berakásos asztallal, gyöngyházas székkel – itt-ott kiharapta az idő a berakásokat, de így, kopottságában is impozáns darab.



A legvilágosabb napsütéses szoba, amely eredetileg az étkezővel szomszédos, és a kettőt tapéta ajtó választotta el egymástól (alább a jobb oldali képen kis szőnyeg rejti, és egy és egy kép rálóg, de felfedezhető az ajtó vonala) lett a szalon. Itt kaptak helyet a válogatott darabok: bútorok, dísztárgyak, festmények. Ahogy a nap sugarai játszottak a csipkefüggönyön, igazán szép hangulatokba öltöztették a szobát, mindig máshova helyezve a hangsúlyt.



Gondolom, a régi tárgyak kedvelőit nem is kéne győzködni, hogy huppanjanak bele a kényelmes fotelbe és töltsék ott a délutánjukat.
Egyetlen tárgy volt a helyiségben, amit idegennek éreztem oda, mégpedig a nagy, fekete, patkó alakú tükröt. Bizonyára nagyon kedves ajándék lehetett, ha megmaradhatott a sok értékes dísztárgy között, pedig nem illett igazán közéjük.

Hozzáteszem, ha magam rendezném át ezt a lakást, egy keveset megfogadnék William Morris tanácsából: „Soha nem voltam még olyan gazdag család otthonában, ami nem nézett volna ki sokkal jobban, a berendezés 9/10-ének elégetésével, a kertben rendezett tűzijáték után”.
No, nem elégetésre, annál jóval kíméletesebb változtatásra gondolok, a tárgyak lazább elrendezésére, levegősebb terek kialakítására. De így is nagyon figyelemre méltó és jó érzékre vall az arányok, a mértékletesség tartása.



Miközben válogatom az ott készült képeket, kétségem is támadt, mennyire sikerül visszaadniuk ennek a lakásnak a hangulatát, vagy csak egy tárgygyűjteményt, egy múzeumot mutatnak-e.

Többen is állítják, hogy a házaknak lelke van, ehhez a megtapasztaláshoz magam is csatlakozom. A Legutóbbi kis lakásomnál annyira feltűnő volt ez, hogy még az ingatlanosok is megjegyezték, "milyen jó kisugárzása van ennek a helynek, mi az oka?". Nekem is feltűnt az odaköltözésnél, utána is kérdezgettem, mit lehet tudni a házról. Kiderült, hogy a XX. század elején kolostornak, és gazdasági épületnek emelték. Talán ezért, talán másért, de nagyon jó volt a falai között lenni.



No, ennek a mai szemmel kissé régimódinak számító otthonnak is lelke van. A patinás öreg tárgyak, a változatlanság érzése, a tisztaság, a rend, a szép dolgok harmóniája mind-mind együttesen hozzájárulnak ehhez.
A magam részéről nem tekinteném száműzetésnek, ha itt kellene töltenem a napjaimat, és nem érezném azt, hogy egy múzeumba térek haza esténként, még, ha a változtatás jogát fenntartom is.



 

Fotó: Oláh Gergely Máté