A lelkendezésem megelőzte a cikket, így a hírt már tudjátok: ismét elkészült egy lakás-darab, amit ismét gyönyörű fotókkal illusztrálunk.
Érdekes folyamat a berendezés. Amikor eltervezel egy teret például, nem érzed tökéletesen az arányokat. Amikor elkezdesz benne élni, módosulni, alakulni kezdenek a tervek, idomulnak a szokásokhoz, a kényelmes ésszerűséghez – jó esetben – és kialakul a valódi, élhető változat.
Azért jó esetben, mert ha prospektusból tervezel, vagy esetleg valaki mással terveztetsz úgy, hogy magad nem is vagy igazán jelen, akkor nem így áll össze egy lakás.
A csináld magad macerás ugyan, de organikus. És ez nagyon mellette szól.

No, visszatérve az aktuális örömhírre, a hálóról van szó.
A bútorok felújítását már alaposan leírtam, a falfestésről is szó volt, képek nélkül, de a befejezés mostanáig váratott magára. Méghozzá azért, mert maradt egy alig 2 méteres faldarab, amit mindenáron csíkosra akartam festeni. A múltkori pöttyözés után – amikor is az alig megszáradt fal mellé megérkezett az ágy – ez a faldarab megmaradt: idő, pontos terv és egy asztalos munka hiányzott még a befejezéséhez.

Kezdem az utóbbival: eredetileg tapéta ajtóra vágytam. Ez a burzsoá megoldás mindig nagyon tetszett. Biztosan jártatok már olyan nagy terű régi vágású lakásban, ahol 2 helyiséget – legtöbbször a hálószobát és a fürdőt – egy olyan kis ajtó köt össze, ami egyik oldalról nézve normális, a másik oldalon azonban a falba simul. Gyakran festik, tapétázzák is, innen a neve. Nos, ilyen ajtót szerettem volna a hálóba, ami szellemesen megoldaná az egykori konyhából nyíló kamra kérdését. Csakhogy a megvalósítás egy komoly kőművesmunka lett volna, és ahhoz sem erőnk, sem kedvünk nincs. Így aztán egy vicces megoldás született, amire azt mondtuk az asztalosnak, hogy ha eladjuk a lakást, majd őt ajánljuk: tudunk egy jó mesterembert, aki megoldja ezt a... hát, kissé idétlen, mekkmesteres mellényúlást.


No, eddig el kellett jutnunk, hogy neki lehessen kezdeni a falnak.
Elutazott a férjem pár napra és alkotói szabadságot vettem ki. A minta még mindig nem volt meg, nem láttam, hogy mutatna bármi is, amit kitaláltam, a falon. Ilyenkor tudja meg az ember úgy igazán, hogy milyen komoly egy-egy szakma. Mennyi tudás és a gyakorlat adta ismeret gyűlik össze egy-egy mesterember fejében sok év tapasztalatából.
Ennek híjával, a mankóm a függöny lett.
Elkezdtem kimérni és berajzolni a csíkokat. Már akkor kiderült, hogy a vékonyak festhetetlenek lesznek, és túl sok is úgy a csík az aránylag kis felületen, ezért változtattam a sűrűségen. A mérés és rajzolás a leghosszabb munkafázis, különösen, ha az ember egy játék vízmértékkel csinálja.
Ezután – én naiv! – azt gondoltam, szabad kézzel lesz igazán autentikus a dolog, de 15 cm után fel kellett adnom az elképzelést. A második leghosszabb munkaszakasz, az ún. maszkolás következett, amikor a felrajzolt vonalak mentén egy szalagot ragasztottam föl, lehetőleg úgy, hogy a ceruzás vonal a festék alá kerüljön, azaz a festendő felületet két oldalról körberagasztottam.
Mivel szabadkézi festésre készültem, nem sok szalagom, és ez közben derült ki, ezért az épp megszáradt csíkok mellől azonnal lehúztam a szalagot – ha egy festő látná, felakasztana – és tettem föl a következő helyre. Viszont így jöttem rá arra, hogy a nedves csík nem szedi le a festéket. Ugyanis nekem színes alapom volt és egyáltalán nem volt mindegy, hogy kell-e pótolni. Mert, ha kell, nem tudom. A falat eredetileg maszatolós dörzsölős technikával csináltam meg, és ezt utólag nem lehet javítani, vagy pótolni. Itt-ott lejött az alap a szalaggal, de hagytam. Mert jó áll neki. Alapvetően rusztikus hangulata lett a falnak, és tényleg nem zavaró, már ha a szemlélő egyáltalán észreveszi, mert egyelőre csak én látom a hibákat (még a fotó sem mutatja).


Maga a festés már gyerekjáték volt ezután. Az ember végighúzza az ecsetet a szalag által kijelölt sávokban. Igaz, én végig bénáztam, mert a szalagot mindig odébb kellett vinni és ragasztani, ami egyre nehezebb lett, mert egyre nedvesebb, egyre festékesebb volt, de haladtam. A nagyon visszafogottam türkizes, freskós hatású alapra erősebb árnyalatú csíkok kerültek és néhány vékonyabbat pedig babakékre festettem.
Már-már elégedett voltam, amikor leszedtem az össze ragasztást, de valami nem stimmelt. Azt hittem, javít az összhatáson és legalább rímel a korábbi pöttyözésre, ha ide is kerül néhány visszafogott fehér pötty (jól meg kell erőltetni a szemet, tényleg visszafogottak). De nem ez volt a baj. A kéknek szánt csíkjaim lilásak lettek – ugye a "festői" tudás! A türkiz alapon a kékkel ez történik.
Viszont a szalagok ekkorra végképp használhatatlanok lettek, úgyhogy kénytelen voltam félbehagyni, kivárni a másnapi üzletnyitás és újramaszkolni, újrafesteni a lilákat. Ez a malőr is megvolt. Egy enyhe lányregényes beütése azért lett az egésznek, de összességében nagyon elégedettek vagyunk az új hálószobával.
A lomtalanításban talált, tökéletesre antikolódott farácsot bemázoltam és ágyvég lett belőle. A maradék darabja meg ékszertartó lett a fürdőben, de erről majd később.


Mivel annyira belejöttem a vízmérésbe, feltettem a tükröt és egy ősrégi, úgy 100 éves fogast, aminek pontosan olyan színe van, mint a Bonanzáknak. A táskáimnak akartam végre egy helyet. Igaz, hálóba szokatlan, de jópofa lett. Az első képek is helyükre kerültek a falon. Varrhatom a párnahuzatokat is lassan.
Voilá! Itt tartunk!

És engem az érdekel nagyon, hogy a "hálószobatitkokról" szóló fejtegetéseimnek (2 cikk szólt erről júniusban és számos utalás, következetesen) nem mond-e ellent éppen a saját hálónk. Ti hogy látjátok külső szemmel?



Fotó: Oláh Gergely Máté