A hosszabb szünet alatt, míg a saját lakásfelújításunkról nem voltak hírek, számos fantasztikus cikket olvashattatok a blogon, amelyeknek, remélem, a jövőben rendszeres folytatása lesz.

Viszont az eltelt idő alatt, jelentem: haladtunk. Méghozzá nagy mértékben.
Ehhez magammal és a 2 öregecske, kopott Bonanza szekrénnyel kellett megküzdenem, amelyekről korábban már írtam – majdnem utcára kerültek, de elkértem őket a hálószobánkba. Csakhogy nem tudtam velük foglalkozni. Az egyik szekrénytestet ugyan lecsiszoltam és befestettem, viszont az ajtókra és a másik szekrényre már nem bírtam időt szakítani. De eljött végre a nagy nap, illetve a nagy másfél nap, hogy nekik estem, és befejeztem a nagy munkát.



Azt hiszem, lékeltanilag az nehezítette a dolgot, hogy jó sűrűn rakott, kis vékony spalettákból állnak a szekrényajtók, és sehogy sem bírtam kitalálni, hogyan tudom egyenként megcsiszolni őket.
 




Azt már tudtam az első szekrény után, hogy nem lesznek teljesen fehérek, hanem egy különleges színt kapnak... Az Bonanzák közül a legtöbb sötétbarna, de akadnak téglavörösek és fűzöldek is. A miénk ez utóbbi.
Amikor a festéshez hőlégfúvóval leégettem a lakkot és lecsiszoltam a felületet, egy nagyon kellemes zöld színt kaptam. Igazán szép lett már úgy is. Nekünk most túl sötét lett volna, így maradt az eredeti terv: rákentem a fehéret. De kicsit beoldotta  zöldet, illetve az antikolás miatt az itt-ott ki is látszik. Ami eddig bosszúság volt – a festékek összevissza beoldódása – az most egyenesen artisztikus szerencse: egy remek tengerzöldet, világos türkizt kaptam, amit, ha akartam volna sem tudtam volna így kihozni, mert igazából az alap adja. Ráadásul kiválóan passzol a korábban szekrény mélyén talált csíkos lepedőhöz, amiből a függönyt varrtam.

Az őrült nagy feladat a szekrényajtók festésre való előkészítése volt. Első körben sikerült leégetni a lakkot a spalettákról, már ettől nagyon boldog voltam. Hetekig kellett volna egyenként csiszolni őket, ha kézzel próbálom. Az igazi öröm – és megkönnyebbülés – azonban az volt, hogy a kis öreg csiszológépemmel le tudtam csiszolni a spaletta lapokat is egyenként. Jó kis hajlékonyak, annyi mozgás volt bennük, hogy odafért a gép és meg tudtam dolgozni a felületet, festésre alkalmassá.
Sokat gondolkoztam, hogy legyen a szekrények belseje, végül úgy döntöttem, hogy marad a sötétzöld. Kicsit furán hangozhat, de nem lett rossz. Részben a kemény melót akartam megspórolni, másrészt viszont az a szempont is vezette, hogy a festékes felülettől hosszú időn keresztül átveszik a szagot a ruhák. Ezt se nem szeretem, se nem tartom egészségesnek. Meg tényleg nem is néz ki rosszul!


Közben a vállam, a hátam majd leszakadt, úgy éreztem, többé felújítandó bútort látni sem akarok. De elmúlt, most már csak nézegetem a kész darabokat és örülök nekik. Meg nézegetem azt a kígyózó sort is, ami szintén felújításra, átalakításra váró tárgyaké. És szeretném megcsinálni őket. Ez már csak ilyen. Addiktív.

Bemutatom még a lomtalanításban talált "új" "éjjeliszekrényünket" is, amire Apám (kincses)kamrájában találtam tetőt. Maga készítette pálinkafőzéshez, zsanérral nyitható. Nagyon szépek, két gyönyörűen megérett, megöregedett fa tárgy egymásra talált.
Még egy-két apróság, fúrás, fogas, miegymás és végre teljesen elkészül a háló. Amint meglesz, rögtön beszámolok, mutatom... Sőt, mostantól csupa sikerről és befejezésről tudok majd beszámolni. Hála az Égnek, végre megértük!

 
Fotó: Oláh Gergely Máté