A mindennapjainkra számos környezeti tényező hat és befolyásolja kedélyállapotunkat, koncentrációs képességünket. Akár közösségi terekről, akár a saját otthonunkról legyen szó, érdemes mindazokat a szempontokat figyelembe venni, amelyek az életminőséget nagy mértékben javíthatják is, de komoly pszichikai károkat is okozhatunk magunknak, ha elhanyagoljuk őket. Kozma András műfordító, színházi pedagógus, a Debreceni Csokonai Színház dramaturgja az akusztika lélektani hatásáról beszélt a Nem Art Decor blog számára.
Személyes életem és a színházhoz kapcsolódó munkám több évtizedes tapasztalataiból kiindulva, a különféle zajok, hanghatások vagy éppen a csend, a zene sajátos lélektani, sőt, fiziológiai változásokat előidéző jelenségeinek megfigyelése ráébresztett az akusztikai tér, mint bennünket körülvevő, láthatatlan közeg rendkívüli fontosságára.
A színházi alkotás egy rendkívül komplex műfaj, egyfajta „teremtéskísérlet”, amelynek során nem lehet pusztán a szöveget, a zenét, a mozgást vagy a vizualitást önmagában kezelni. Csakis az egymással való kölcsönhatásukban érvényesül a jó értelemben vett totális hatás, a „teljesség” érzete, a Gesamtkunstwerk. Egy igazi színházi rendező, de valójában bármely színházi ember tisztában van azzal, hogy egy előadás zenei-akusztikai megformálása döntően befolyásolja a nézői befogadást, felerősítheti, de tönkre is teheti a vizuálisan mégoly tökéletesre is csiszolt látványt.
Ám egy konkrét előadás „akusztikája” nemcsak a zenei szerkesztéstől függ, hanem magának az előadás terének, az adott színpadnak, színháznak az akusztikai viszonyain is múlik. Egészen másképpen „szólal meg” a kimondott szó vagy akár a ruha csöndes suhogása a régi, templomi vagy más szakrális terek akusztikájára emlékeztető színházi közegben. Döbbenetes, de például az ókori Görögország leghíresebb színházában, a máig fennmaradt és antik darabok előadására használt epidauroszi amfiteátrumban gyakorlatilag nem használnak hangosítást, pedig 8000(!) néző befogadására alkalmas. A mai színházi terek, és egyúttal a legtöbb közösségi tér egyik legnagyobb problémája éppen az, hogy a vizuális-esztétikai, gazdaságossági és egyéb szempontok túlságosan háttérbe szorították az akusztikai tervezést, holott — talán némi túlzással — azt mondhatnám, hogy éppen abból kellene elindulni. Több olyan színházban is dolgoztam, ahol nagy hangsúlyt fektettek az akusztikai tér kialakítására.
Például Anatolij Vasziljev, a világhírű orosz rendező, moszkvai színházának akusztikai tervezésére egy olyan akadémikus professzort, zseniális polihisztort kért fel, aki pszichológusként és fizikusként korábban – többek között – űrkutatással is foglalkozott, például azzal, hogy az emberek zárt térben megfigyelhető pszichikai állapota hogyan reagál a vizuális és akusztikai hatásokra. A zárt tér, a monotonitás csökkenti a koncentrációs képességet, a munkavégzés hatékonyságát, hosszú távon pedig depresszióhoz, pszichikai problémákhoz vezet, és ezen leginkább a vizuális és akusztikai ingerek változatossága segíthet. Elmondva, persze, mindez triviálisnak tűnik, mégis, valamilyen oknál fogva korunkban a hangsúly erősen eltolódott a vizuális, a „látható” hatásmechanizmusok felé. Az említett tudós, Arkagyij Popov, hosszasan vizsgálta a különböző szakrális tereket, templomokat, régi színházi tereket és azt figyelte meg, hogy – például – a középkori ortodox templomok falaiba cserépedényeket építettek be, hogy üregesek legyenek, így a falak önmagukban is akusztikus eszközzé, „rezonátorrá” váltak. (Én magam is láttam ennek példáit Kijevben, a XI. században épült Szófia Székesegyházban, amely a bizánci, így közvetve az antik görög építészet folytatása.)
Popov az ősi tradíciók ismeretét összekötötte a saját és a modern tudományos kutatások eredményeivel, majd kidolgozott egy komplex módszert arra, hogyan lehet közösségi tereket vagy éppen a privát szférát akusztikailag „harmonizálni”. Elméletének és módszereinek ismertetése egy külön beszélgetés témája lehetne, most csak annyit mondanék el belőle, hogy az akusztikailag tervezetlen térben a rezonancia össze-vissza halad, a tér rezgései nincsenek összehangolva, és ez tudat alatt negatívan hat az ott tartózkodó hangulatára, pszichikai állapotára. Bárki megfigyelheti, hogy milyen hatást vált ki benne, ha huzamosabb időt tölt, mondjuk, egy rossz akusztikájú „visszhangos” teremben, vagy éppenséggel egy finomra hangolt szakrális térben. Popov a „Drámaművészet Iskolája” színház padlója alá egy speciális algoritmus szerint több ezer kis cserépedényt helyezett el, különböző mennyiségű homokkal megtöltve, ezzel egy ősi (például japán) színházi technikát alkalmazott. Nem vagyok fizikus, de tény, hogy ennek a szokványos alakú színházi térnek olyan az akusztikája, hogy a leghalkabb sóhajt is tisztán hallani a legtávolabbi sarokból.
Milyen lélektani hatása lehet még az akusztikának?
Ha az ember egy ún. süket szobában van, ahol a saját hangját sem hallja vissza, rosszabb a közérzete. Saját hangunk finom zengése a térben egyfajta visszajelzés a létünkre és helyzetünkre. A látás lehetőségétől megfosztott emberek érzékenysége ebből a szempontból hihetetlenül felerősödik, a világhoz való viszonyuk sokkal kifinomultabbá válik, és ilyen módon – mivel mai világunkban a vizuális manipuláció dominál – könnyebben észreveszik, ha valaki hazudik, vagy csak el akarja rejteni valódi állapotát. Egyébként a színházi munka is kiváló lehetőség arra, hogy megfigyelhessük a hangok, az akusztikai közeg emberre gyakorolt hatását.
Hozzá kell tennem, hogy nem csak a tér akusztikájához, de a saját hangunkhoz is általában felszínesen viszonyulunk. Az ember, amíg természeti környezetben és tágas térben élte az életét, egészen más hangon, „nyitott” torokkal, akár nagy távolságokat is átkiabálva tudott beszélni. Ennek maradványai a népi éneklés különféle technikái, mint például a torokéneklés vagy a jódlizás is, valamint a szakrális éneklés ősibb formái, pl. a bizánci, óorosz vagy szerb ortodox énektechnika, de említhetném mondjuk a müezzinek imára hívó énekét is. Ez a fajta ének- és beszédtechnika nemcsak a hangszálakat és a hangképzésben közvetlenül résztvevő szerveket használja, hanem az egész emberi testet bekapcsolja a folyamatba, így rezonátorként, egyfajta belső akusztikai térként kezeli az egész testet. Nem csoda, hogy a régebbi korok szónokainak, prédikátorainak nem volt szüksége hangosításra, mégis tömegeket voltak képesek megszólítani.
Olvastam olyan tudományos kutatásokról is, melyek az ilyenfajta „holisztikus” éneklésnek gyógyító hatást tulajdonítanak. Persze, ez a téma is igen messzire vezetne, ezért csak annyit még erről, hogy az egyre terjedő városi életformával párhuzamosan, az egyre szűkülő élettér következtében a beszédtechnikánk is megváltozott, természetellenes módon egyre fojtottabban, halkabban beszélünk, mert a privát szféra is egyre zsugorodik. Pedig, ha megfigyeljük, gyermekkorban még mindenki nyitott, erőteljes hangon beszél, de az otthoni, óvodai és iskolai nevelés következetesen belénk fojtja a nyílt hangképzést. Majd, miután sikerült elfojtani a természetes, nyitott hangot, elkezdődik az „énektanítás” különböző mesterséges technikákkal, de ez legtöbbször csak művi eredményekhez vezethet.
Egy másik probléma az akusztikai környezet „szennyezettsége”, túlzsúfoltsága. Különböző jellegű közösségi terekben – hiába gyönyörűek, igényesek – szinte mindig ugyanazzal a hanghatással szembesülök: szól a kereskedelmi rádió, vagy valami gagyi zene, divat a hangosan beszélő televízió. Ez kiszorítja a csendet, a finom, közvetlen emberi kommunikáció lehetőségét. Olyan ez, mintha egy remek étteremben mindent ugyanazzal a ketchuppal öntenének le, akármilyen különleges ételkölteményt szolgáljanak is fel.
Meggyőződésem, hogy érdemes lenne az akusztikus tervezést komolyan venni. Ahogyan a lakberendező meghatározza egy tér formai és színvilágát, éppen ennyire fontos annak akusztikája. Tulajdonképpen triviális dolgokról beszélek, mégsem foglalkozik ezzel senki, a tervezésénél szinte egyáltalán nem veszik figyelembe. Pedig egy irodai munkahelynél nem mindegy, hogy milyen hanghatások érvényesülnek, hiszen a munkatempót, a dolgozók közérzetét is jelentősen befolyásolja. Vagy egy kórház esetében, nem kerülne sok pénzbe, hogy – mondjuk – valamilyen halk, klasszikus zene szóljon, amely a betegekre és az orvosokra is egyaránt nyugtatóan hat. Érdekes módon tudományosan sokat vizsgálják, a hang és a zene mennyire meghatározó lélektanilag, a gyakorlatban mégsem tulajdonítunk neki túl nagy jelentőséget. 
Említetted a privát tereket, ott hogyan érvényesülhetnek ezek a szempontok?
Egy családot, egy kisközösséget nézve is nagyon fontos a fenti megközelítés.
Régebben a lakásokban mindig volt egy kitüntetett hely, a házi oltár, pl. egy ikonosztáz a sarokban. Az volt a családi élet szakrális központja. Minden kultúrában felfedezhető egy ilyen hely, ami összeköti a családot valamilyen nagyobb egységgel. Japánban ez egy falfülke, ami az üresség helyét jelenti és egyben metafizikus központ, a tokoro-no-ma, amely vonzza a tekintetet.
A modern lakásban viszont a figyelem középpontja a televízió lett. Amikor mi új lakásba költöztünk és teljesen száműztük a tv-t, a gyerekeinknek eleinte elvonásai tünetei voltak, pedig korábban sem voltak nagy tévénézők.
A médiumokon keresztül rengeteg szemét, köztük akusztikai is kerül az agyunkba. A fiatalok nagy részének komoly problémát jelent, hogy a csendet csupán ürességnek érzékeli, holott az gondolkodásra, az önmagukkal való szembesülésre adna lehetőséget. Talán azért élhetik meg negatívan, mert bennük, a „belső akusztikai térben” nincs csend. Az a személyiség, amelyik belül kaotikus, zaklatott, nem tud harmóniát találni a külső csenddel és az riasztó lesz a számára.
Az igényesebb színházban ma ez egy komoly és fontos törekvés: a közönség felpörgetett belső időérzékét, „zajos magányát” le kell csendesíteni, hogy képes legyen önmagát másfajta állapotba hozni, hogy befogadóvá váljon a tartalmas csendre, amely által igazi, mélyebb üzenetet lehet közvetíteni.
Babarczy Veronika
fotó: Vancsó Zoltán
