Megcsináltuk!
Igaz, nem kettő, hanem három hét alatt, de ma már az új lakásban ébredtünk. Illetve csak én, hajnalban, hozzászoktam a korai keléshez az utóbbi időben...
És ennél szebbet per pill nem is tudnék elképzelni: a reggeli napsugarak kedvesen simítják végig a banános dobozokból emelt felhőkarcolóinkat.
Tulajdonképpen két hét volt a tényleges felújítás, a harmadik egy furcsa kísérlettel telt – amellett, hogy esténként erőink végén dobozoltuk a temérdek cuccot –, jobban mondva kudarcos próbálkozások sorával, a padlófestékekkel (részletek hamarosan!).
Először is kiváló teljesítmény csontra felújítani egy lakást 2 hét alatt. Másodszor, megvannak azért a hátrányai ennek a tempónak. Több a hibalehetőség, gyorsak a döntések és nem mindig kerül elő időben minden szempont.
Csak egy példát említek: a villanyszerelés félig kész, úgy értve, hogy a kapcsolók, konnektorok fedlapjai nincsenek felszerelve mindenütt. Nem az esztétika vagy a biztonság a legnagyobb probléma, hanem az, hogy bekerültek a nagy bútorok a helyükre, és némelyik mögött ott sunyít egy befejezetlen konnektor. Az újabb villanyszerelés meg persze újabb bútorhúzogatással jár, ezért nem is tanácsos még bepakolni, azaz kipakolni a dobozokból... Folytassam? Szóval a tempónak ára van.
Nagyon érdekes, amikor egy új lakásban – miután az ember túl van a sokkon, hogy rémisztő káoszt teremtett, aminek sosem lesz ura –, lassan alakul valami. Az elmúlt hetekben folyton itt voltunk, de gyakorlatilag úgy működött a lakás, mint egy közösségi tér, ahol értekeztünk, majd megvalósítottunk különböző funkcionális dolgokat.
Most végre minden elcsendesedett, különösen tegnap, amikor mindenki elment és ott maradtam a beláthatatlan doboztengerrel. Néhány órát muszáj is volt sétálni, hogy erőt merítsek valahogy.
És láss csudát, estére sikerült utat, sőt majdhogynem rendet vágnom. A ház szintén igencsak megfáradt urát már egy lakás szerű hangulat fogadta. Épp ebben a csendben lehetett nagyon jól észlelni, hogy a lakás még nem otthon. Úgy jövök-megyek még itt, hogy a hely kicsit idegen. Különösen akkor érzem ezt, amikor benyitok: még nem haza érkezem.
A házaknak, tapasztalataim szerint, lelke van. Az előző kis lakás, ahonnan eljöttünk, egy nagyon különös példája ennek. Olyan erős kisugárzása volt, hogy mindenki megérezte, aki belépett. Volt, aki rá is kérdezett, vagy jelezte, akár ha hivatalból járt is ott.
Amikor anno megvettem, feltűnt, hogy nagyon jókat alszom ott. Érdekelt, mit lehet tudni a ház történetéről, hátha ez megmagyarázza a békéjét, nyugalmát. Megkérdeztem a szomszédokat. Kiderült, hogy a közel 100 éves épület orsolyita apácáké volt, akik egy utcával följebb iskolát működtetek. Talán a sok ima tette ilyen nyugalmat sugárzóvá, nem tudom, de elgondolkoztató. Ősidők óta vannak megjelölt helyeink, és a téma olyannyira sokakat érdekel, hogy vannak fizikai kutatások, amelyek a helyek energiáit mérik.
Mostantól kezdve részletes beszámolókra számíthattok arról, hogyan történt a felújítás lépésről-lépésre, képekkel, ötletekkel, utólagos vagy esetleg még megvalósítható korrekció ötletelésekkel.
A padlófestéssel kezdem...
Babarczy Veronika
fotó: Oláh Gergely Máté
