A Tiszahát paraszti világa, egyáltalán a paraszti kultúra többünket is foglalkoztat a Nem Art Decor írói közül. Az ésszerűségre, a formatervezésre, praktikusságra újra és újra rácsodálkozunk. A Tiszahátról szóló cikkünkhöz kapcsolódik Kara László építész egy korábban megjelent írása*, amely a parasztházak építészetét ismerteti meg alaposabban.

Környezettudatos népi építészet

A környezettudatos építés egy járható, mai útját vázoltam fel. A környezettudatos építésnek azonban nagy múltja van: az építkezések egészen a 20. század közepéig – mai szóval élve – ökológiailag fenntarthatóak voltak. Erre népi építészetünk emlékei a legjobb példák. A népi építészet és a népművészet ismerete  segít visszatalálni gyökereinkhez. Hagyományaink híján jellegtelen, csak a divatnak megfelelő és múló értékű házakat építhetünk.

Tájolás, tornác, padlás
A népi építészet sajátos vonásainak kialakulásában meghatározó szerepet játszottak az éghajlati és táji adottságok. Ezek szabták meg az időjárás viszontagságai elleni védekezés mértékét, határozták meg a felhasználható anyagok és szerkezetek alkalmasságát, formáját.
A nálunk jellemző csapadékos időjárás miatt a vízelvezetést biztosító, két irányban azonos lejtésű és hosszúságú, leggyakrabban 45°-os nyeregtető terjedt el.
A napsütés és napjárás döntően befolyásolta az épületek tájolását. A kedvezőtlenebb, jellemzően északi telekoldalra építették a házat, északi falát általában ablak nélkül, hogy a ház a déli oldali kert felé nyíljon. Így délről kaphatott fényt és benapozást. A nyári árnyékolásról a túlnyúló tető gondoskodott, ez télen mégsem akadályozta az alacsonyabb szögben álló nap sugarainak bejutását. Kevés nép építészetében található átmeneti tér ház és udvar között, ami fedett, oldalról nyitott, csapadéktól, széltől védett. A magyar parasztház viszont gyakran tornácos. A tornác a munkavégzés, a tartózkodás és a tárolás helyéül is szolgált, ugyanakkor szerepe volt a hővédelemben. Később a beüvegezett verandák napterei már a szoláris építészet előzményeivé váltak. A beépítetlen padlású magastetők is növelték a ház komfortját. Télen a padláson tárolt széna hőszigetelte a házakat, nyáron az átszellőző padlás hűtötte a házat és elősegítette, hogy a tetőn esetleg bejutó csapadék felszáradjon, mielőtt a szobákat áztatta volna. A mai beépített tetőterek szárazak az alátétfólia miatt, nyáron mégis elviselhetetlenül melegek. A meghatározó szélirány hatással volt a telek beépítésére. Falun a fésűs, oldalhatáron álló beépítés különféle változatai terjedtek el, ahol a házak, mint a fésű fogai váltakoztak a kertekkel. A tanyákon körülépített udvarok védtek az erős szél ellen, a levegő mégis át tudta járni a teret.


Az udvarok és a ház rendje
A jó birtokon rend volt. Minden értéknek megvolt a helye, és inkább mellé-, mint alá-fölérendelt viszonyban álltak. Jól mutatja ezt a sorolt épület-elhelyezés: a lakóépület, a gazdasági épület és állattartó épület egymáshoz épült, így jöttek létre a hosszú, sorolt épületek. A középpont az udvar volt, nem a ház, a ház csak a téregyüttes egyik eleme volt. Az udvaron zajlott a munka, a gazdálkodás és a játék. Az udvar rendje szerint a lakóházhoz kapcsolódott a tiszta udvar, a kiszolgáló épületekhez a gazdasági, az istállókhoz az állattartó udvar. A lakótérben háromosztatú alaprajzi elrendezés volt általános. A ház közepe a tűzelőberendezéssel rendelkező konyha, ebből nyílt a lakó- és a tisztaszoba.

Visszafogott anyaghasználat
A rendelkezésre álló nyersanyagok is meghatározták egy táj építészeti karakterét, de változás is előfordult: bár egyes helyeken sokáig boronafalú, fagerendákból készített házakat építettek, a fahiány miatt átálltak a vázas szerkezetekre, amelyekhez lényegesen kevesebb faanyag kellett, vagy a vályogépítésre, ami mindenhol könnyen elérhető volt. Kőházakat csak kőben gazdag területen építettek. Rendszerint a minél kevesebb fajta anyag használatára törekedtek, és azokat az építőanyag belső tulajdonságainak megfelelően használták. A vastag vályogfalak például rendkívül jól kezelték a szobák nedvességtartalmát, mivel a falak felszívták a fölös párát, és ha kellett, leadták. A beépített építőanyagok minden szempontból környzetbarátok voltak: nem tartalmaztak mérget, megújuló forrásból származtak, újrahasználhatók voltak, illetve lebomlottak. Gyűrűfű elhagyott részén ma már csak növényzettel benőtt földbuckák jelzik az egykori vályogházak helyét. A visszafogott anyaghasználat jóvoltából a parasztházakat egyszerűség, letisztultság jellemzi.
Egy parasztudvaron nem ismerték a hulladék fogalmát. Mindent felhasználtak, egyensúlyban volt az emberi fogyasztás a természet adta lehetőségekkel. Helyben termelték az élelmiszereket. Ma egy ember napi 150 liter vizet használ el, de a kútból felhúzott víznek értéke volt. Nem is építettek nagyobb házat, mint amekkorára valóban szükségük volt.
Ma minderről sokan úgy vélik, hogy lényegtelen szempontok: erőből, gépészettel, energiabetáplálással oldják meg, amit a régiek mindezek nélkül tudtak. Az Országház hűtési rendszere még ma is az a Steindl Imre tervezte légkutakból, alagutakból, földalatti pincékből álló passzív rendszer, ami a meleg levegőt 10°-al lehűti, és az ülésterembe, a képviselők lába alá vezeti, hogy az elhasznált, felmelegedett levegő a csillár fölött távozzon a szabadba. Hasonlóan hűvöset a ma bevett megoldások szerint csak pazarló klímaberendezésekkel biztosítanának. Pedig hazánk területén csak akkor kell hűteni lakóépületet, ha rosszul, figyelmetlenül tervezték őket. Bárki tapasztalhatta már, milyen kellemesen hűvös egy jó tájolású, megfelelően árnyékolt, vastagfalú parasztház klíma nélkül is.


Esztétika, őszinteség
A népi művészet építészszemmel nagyfokú esztétikai örömöt okoz, szépségével, egyszerűségével, letisztultságával, rendje, léptéke, arányai által. Őszinte épületek, nem akarnak másnak mutatkozni. Nem olyanok, mint a parasztháznak álcázott nyaralók, amelyekről kiált a sok ellentmondás, léptékvesztés. A népi épületek megértik a hely szellemét, igazodnak hozzá, nem kívánnak hivalkodni. Az egyedieskedéssel ellentétben közösséget vállalnak, ezért helyük is van. Mint ahogy egy kórusban is együtt szól szépen az énekesek hangja.

Járt utakon
A hagyományok ismerete és követése sokat segít abban, hogy ne kövessen el az építő nagy hibákat. A járt út biztosabban visz jó irányba, mint az előzmények nélküli, tehetségtelen magamutogatás. Nem elég csak a stiláris jegyeket átvenni, ez olyan lenne, mint a dobprogramra rákevert népzene. Ilyen érzéseket vált ki egy nyaralóépület homlokzatán népi motívumokkal, ám rossz arányú, műanyag ablakokkal, árkádos vasbeton tornáccal, elhibázott léptékkel. Előkép nélkül nagyon nehéz elfogadható épületet tervezni. Az előző rendszer nálunk tervszerű pusztítást végzett azáltal, hogy mindenkit meg akartak fosztani a gyökereitől. A folytonosság megszakításával kihúzták a talajt az emberek lába alól. A rendszerváltozás sem tudta visszaállítani a hagyományokat, sőt a hirtelen kapott lehetőségekkel nem mindenki tudott mit kezdeni, így még zavarosabbá, rendezetlenebbé, átgondolatlanabbá vált épített környezetünk. Sok munka vár még (nemcsak az építészekre), ha újra meg akarjuk találni múltunkat, valódi előképeinket, hagyományunkat.
Manapság egyre kevésbé találkozhatunk a paraszti élet élő hagyományaival. Vannak viszont falumúzeumok, amelyekben a népi életmód hiteles építészeti és tárgyi emlékeit csodálhatjuk meg. A nyíregyházi, a zalaegerszegi vagy a szentendrei skanzen – hogy csak néhányat említsünk – kiváló lehetőségeket kínálnak arra, hogy visszataláljunk hagyományainkhoz, gyökereinkhez. A kiállítások élménye az egész család számára örömmel és sok tanulsággal szolgálhat.


*A cikk a Szív c. folyóiratban jelent meg. Köszönjük az utánközlés lehetőségét!