...Mégpedig leginkább olyan, amilyet teremtünk bele.

A jelenséget az összes eddigi térben megfigyeltem, ahol csak megfordultam. A helyek hordoznak valamit a valaha ott éltek életéből. Talán félelmetesen hangzik, de nem tartom annak. Sőt, néha nagyon szép az, ahogyan a sorsfolyamok találkoznak.

kut_udvar.jpg

Így volt ez az első olyan lakásomban is, amit a blogon is bemutattam (itt és itt). Már meséltem róla, hogy az egykori zárda a legbékésebb kis zúg volt, amiben valaha éltem. Igaz, ebben a szokatlanul vastag falak is szerepet játszottak, mert gyakorlatilag nem hallottunk semmit a szomszédok életéből. Remek jókat lehetett ott aludni, mélyet, pihentetőt. 

Minden alkalommal, amikor lakást kerestem, számított az a bizonyos érzet, amely a gyakorlati megfontolásokon túl segített eldönteni, hogy majd otthonná lesz-e az adott hely. 

Előfordult – éppen abban a lakásban, amit jól ismertek innen a blogról –, hogy nem csak az állapota, de a hangulata is kifejezetten barátságtalan és lesújtó volt. Sokáig nem is vette meg senki, és meggyőződésem, hogy nem véletlenül. Az emberek ösztönösen érzik, hogy valahol jó lenni, vagy sem. Abból az elhagyatott, nyomasztó lakásból mindenki menekült. Az átütő ötlet – a felújítással járó radikális változáson túl – a fehér padló volt, amivel új életet kapott a tér. És persze tőlünk is változott a lakás, belaktuk újra élettel. Ezt onnan is lehet tudni, hogy a mi vevőink szívesen maradtak ott hosszabban is, és mindenkinek nagyon tetszett, amit látott. 

Böjtös Kinga fotómontázsa (további cikkek izgalmas lakásokról a Vizitkártya blogon)

A mostani lakásba először belépve azt éreztük: ez az, megvan, megtaláltuk. Megküzdöttük érte a harcainkat, amit itt követhettetek *. És most olyan jó nézegetni a korábbi fotókat, látni az óriási eredményt, hogy honnan hova jutottunk fél év alatt, még ha messze vagyunk is attól, amit ide megálmodtunk.

Ezt az egészet azért is mesélem, mert élénken emlékszem, amikor az első látogatásunkkor felfedeztük az egykori tulajdonos néni kis imasarkát. Valamikor szép fehér volt a terítő, amivel le volt takarva a két kis gyertyatartó, a héber nyelvű imakönyvek.

A rokonok sok személyes tárgyat is itt hagytak, "szórjuk ki, vagy vitessük el ószeressel", mondták. Az érdekes személyes iratokat kutatóknak adtuk, a bútorok közül sok mindent megtartottunk, másokat eladtunk, sok edényt és ruhaneműt karitatív helyekre adtunk. Maradt egy komód, amibe az első nagy szanáláskor bepakoltuk a számunkra izgalmas átnéznivalókat. És ezt a komódot, mint titkokkal teli szekrényt, mostanáig nem nyitottuk ki. Egyik délután megtörtént.
Valóban titkokkal van tele: benne van a 20. századi történelem. A mély fiókok kincsekkel rejtenek: háború előtti gombokat, bőrmappákat, borítékokat, ceruzát 1910-ből, cigarettás dobozokat és rengeteg képeslapot a világ minden tájáról. A Néni itt tartotta a szerszámos ládáját, ami pontosan olyan, mint az enyém. Az egész logisztika is, ahogyan a dolgait tárolta a lakásban – ruhásszekrények, spejz, stb. – nagyon hasonlít ahhoz, amit otthon láttam, és magam is követek. 

IMG_0564.JPG
Előkerült egy kopott, szinte fekete teáskanna. Miközben megtisztítottam, szándékosan hagyva azért a feketeségből, erre a fura dologra gondoltam, hogy mennyi mindenben hasonlítunk a nénivel, aki egykor itt lakott. Meg arra, hogy élünk itt-ott, használunk tárgyakat, szeretünk, gyűlölünk, kibékülünk. Jó esetben nyomot hagyunk. És ezek a nyomok adják a terek lelkét – amit el is lehet takarítani, ha kellemetlen, de új életet is lehet neki adni, ha szép és harmonikus.

IMG_0558.JPG

Azért szeretem ezt a mostani lakást, mert egy önmagával és a világgal megbékélt, derűs ember otthona volt, és ezt jól érezni itt. 


Babarczy Veronika
Fotó: Oláh Gergely Máté

 

* Ebben a pillanatban tudatosul, miközben leírom ezeket a sorokat, hogy a két utóbbi lakást örökösöktől vettük, és mindkét esetben borzalmasan nehéz (és kapzsi) tárgyalófeleknek bizonyultak. A lakásokról pedig semmit nem tudtak, nem érdekelték őket a gyakorlati részletek, és semmiféle kötődésük nem volt egyik esetben még, A valaha ott lakó rokon(ok)hoz sem sok.