Bensőséges kis utca egy szűk és szűkülő völgyben. Felfelé futó, erdőbe érő kertek. Az út túloldala egy karnyújtás csak, a diófán a mókusok idelátszanak. A kapunál a villanyoszlopra felfutott a trombitafolyondár. A Mátrában kirándultunk egyszer, szinte már kiértünk a faluból, ott voltak ilyen hívogatások.
Úton járok, ez a kert az út szerves kísérője. Nem díszlet, nem csak egy hely, amin átsiklik a szem.
Nem kerülhetem meg, ha már pont erre a kis kanyargósra vettem az irányt. Akkor be kell lépnem azon a kapun.
Valahogy a korlátok kitágítják a teret. Valahogy, amikor valaki dédelgetni kezdi a rendelkezésére álló szűkösséget, és minden kis sarkot betelepít az Édennel, ott is vagyunk már.
Szűkös, mondom; de csak viszonylag az. Ha a minap látott gödöllői kastélyparkra gondolok, például. De itt eszembe se jut. Sok más viszont igen, a mindenség ezer ajándéka: mediterrán, toszkán-provanszi hangulatok, angliai biciklizések pompázatosan kócos kertek mentén, Kert-Magyarország.
Eszembe jutnak illatok és ízek, kapálástól gyöngyöző verejték, megpihenés a felnőttek egész napos, ilyen-olyan gürizése után.
És eszembe jut a lényeg is: akik lakják, akik teliszeretik ezt a kis, pont jó méretű teret. Akik engem is beleszeretnek, amikor itt vagyok. Vigasz, frissülés a barátságuk, pont olyan, mint ez a mesélő kicsi kert.
Felfelé viszont tágul. Ott az Istenhez hívó harangláb van, és fentről tekinthetek vissza, az egész életemre, ha kell. Pont úgy, mint… odabent a házban, pattogó tűz melegénél, miközben a ház asszonya bébilégzést figyel és vasal, nekem forró teát ad.
Én mesélek? Itt? Ahol az Éden még a házat is ellepi, befolyik, ölel, keretez? Nyit és véd.
J’aime bien comme cela. Un peu sauvage. (Tetszik ez így. Kicsit vad.) Ezt a mi kertünkre mondta egyszer egy barát, de azóta már tényleg elvadult. Akkoriban talán ilyesmi lehetett. Ilyen pihentető, mindenhova bekíváncsiskodó, megnyugvásra és beszélgetésre hívogató.
Egyszer aztán megpihenünk, és gyönyörködni fogunk. Mást nem. Majd a szó sem kell akkor.
Hogy is volt csak? Minden út az Édenbe vezet? Aki él, mind oda vágyik vissza?
Barsi Boglárka
Fotó: Benedek Hajnal
