Lassú tempót jósoltam, úh. nem is szabadkozom, ha már-már ciki is arról írni a nagyobb nyilvánosság előtt: lassan rend lesz nálunk. Még mindig csak itt tartunk.
És ilyenkor mindig újra megállapítom: a lakásfelújításhoz sok pénz kell, vagy sok idő, de a legjobb mindkettő együtt!
Ahhoz, hogy ismét lendületesebben alakuljanak a haladjunk, két fontos eseménynek kellett történnie: 1. prominens személyiség, azaz a férjem nagymamájának látogatása, 2. a kanapé eladása...!
Apropó eladás. A facebook követők a kiárusításunkból értesülhettek róla, mi mindentől megválunk.
A kiárusítás az áprilisi költözés óta zajlik, szép komótosan. Azóta sok minden talált új gazdát, de az eladáshoz idő kell. A nehézség csak az, hogy ezek a tárgyak mind a nappalinkban várakoznak...
Nekem, aki az elmúlt években túlzásba vittem a gyűjtést, ennél jobb leckét nem is adhattak volna. Hónapok óta együtt kell élnem azokkal a tárgyakkal, amelyeket a majdani nagy lakásba tartogattam, de végül az új lakásunkban vagy nincs szükség rájuk, vagy egyszerűen nem kedveltük meg őket (több ilyen is van az itt megörökölt bútorok között). Gondolhatjátok, hogy ezerszer újra gondoltam a tárgyakhoz való viszonyomat...! Plusz ott van még a lelkiismeret furdalás életem párja miatt, akinek szintén el kell viselnie ezt a "vezeklést"!
Viszont miközben a "büntetésemet" töltöm, először is kirámoltam és rendbe tettem a spejzot – maradék fúgaanyag, parketta, festék, stb. lekerült a pincébe. A polcokat mosás helyett inkább megcsiszoltam, és immár lekvárok sorakoznak rajtuk, valamint a háztartáshoz szükséges egyéb mindenféle is helyet kapott a kis helyiségben. Persze egyelőre a spájz is csak félkész, az igazi profi polcozásra később kerül sor.
Sikerült némiképp rendbe szedni a dolgozószobát is. A leglátványosabb változás azonban a nappaliban történt.
Innen indultunk:
Először a "médiasarokkal" készültünk el. Itt áll az egyik öreg (ál)komód, amit megörököltünk a lakással, rajta a régi rádiókból átalakított erősítőink, lemezjátszó, tévé.
Az egész olyan, mintha saját nagymamánknál lennénk. A komód – ami gyakorlatilag egy felül nyitható láda, nem túl értékes régiség – az átalakítása lesz majd jó változás, ami felfrissíti ezt a sarkot.
A Nagyi érkezése előtt – percre kiszámítva – talált gazdára a megosztó kanapé, amit direkt ide vettem, viszont a férjem nem tudta megszeretni (tanulság: ilyen darabot nem online, hanem csakis személyesen érdemes venni, ahol ki is próbálhatod, sőt a férjed is megnézheti vásárlás előtt!).
Végre adott volt a tér nagyobb rendezkedéshez. Előkerült a halomból egy sezlony (magyarul támlás pihenőágy, selyem huzattal, jobbra), lett egy praktikus kanapénk, ami ideiglenesen ellátja a feladatkört, középre került a hajóláda. A maradék dobozhalmokat elegánsan letakartuk lepedővel.
Azon túl, hogy lassan felszámolom a régi gyűjteményem, még egy haszna van a büntetésnek: szép lassan összeáll, milyen is legyen a nappalink. Annyi viszont már most kiderült, hogy egész nagy lakást vettünk...
szöveg és fotó: Babarczy Veronika
