(lábjegyzetféle)
Egy napon belül itt a karácsony, ami engem örömmel és izgalommal tölt el. Sokan elmondják, hogy karácsony kapcsán az igazán fontos Jézus születése, a többi csak körítés – én viszont szeretem a körítést is. Az ünnepeltért jövünk össze, de attól még lehet jó a buli, valahogy így, s ebben a bejegyzésben kimondottan csak a buli részre fogok koncentrálni (vegyük úgy, hogy amolyan nem a lényeghez kapcsolódó lábjegyzetként).
Számomra ideálisan van kitalálva, hogy a sötét, hideg, nyálkás időszak közepén, két influenzajárvány között van valami, ami fényből, illatokból, zenékből, finomságokból áll.
Szeretem a rákészülést, az adventi időszakot, valószínűleg azért is, mert a tömegiszonyomnak hála kizárt, hogy komolyabb vásárlásokba belevágjak, így nem fárasztom magam ezzel el. Alig várom, hogy előkerüljenek a gyertyák (annak idején édesapám foglalkozásának köszönhetően az advent tulajdonképpen egy három-négyhetes tűzvédelmi oktatás volt, de így legalább mindent tudok a biztonságos gyertyázásról), a mézeskalácssütést (vagy legalább a pepparkakort a svéd áruházból), a fahéjas sült alma illatát és leginkább a karácsonyhoz kapcsolódó zenéinket. Ezeket a mi házirendünk szerint tilos karácsony előtt hallgatni, de azért advent utolsó hetére már előkerül egy-kettő közülük.
Vannak persze, amik szigorúan csak karácsonykor hallgathatók, a – gondolom – majd’ minden magyar családban meglévő havas fenyőfás-borítójú klasszikus karácsonyi lemez, meg James Galway Christmas Carolja vagy Elvis karácsonyi albuma (vajon miért ezen van a ’Mama liked the roses’?), ez utóbbi az egyik nagymamámtól származó hagyomány. A másiknál az Evangéliumi karénekek karácsonyi dalait hallgattuk kazettás magnóról, de ez a szál mára feledésbe merült. Helyére bekerült Ryba XVIII. századi karácsonyi miséje, egy cseh karácsonyi klasszikus, ami szerintem a világ egyik legvidámabb zeneműve (lásd a cikk végén). És megvannak a zenék az ünnep első és második napjára is. Nem zavarnak a boltokban végtelenítve adott karácsonyi slágerek sem - bár meghökkent, ha valahol már októberben felcsendülnek -, mert ezek a zenék az agyamban a ’karácsonyi hangulat nyilvános helyeken’ dobozba vannak betuszkolva. Szeretem ezt is. Mint az Andrássy út kivilágítását, a nagykörút összevissza fénydíszeit, a kivilágított fenyőfákat települések főterein.
Várom, hogy előkerülhessenek végre a karácsonyfadíszek: a nagymamától öröklöttek, az együtt beszerzettek. Minden évben kerül hozzánk egy új (csinálunk/veszünk/kapunk), s minden dísznek megvan a maga története. Vannak díszek unokaöccsöktől, unokahúgoktól, barátoktól, karácsonyi vásárról, Csehországból. Várom, hogy együtt nézzük, egyenes-e a fa (’szerintem kicsit balra húz, nem?’), hogy felkerüljön a sajátos csúcsdíszünk a fánkra, hogy kipróbáljuk az égőket, amik általában rendesek velünk és nem hagynak cserben, de ezt előre sose lehet tudni.
Szeretem a bevált karácsonyi menüket, a mi karácsonyi menüinket, bár semmi klasszikus karácsonyi nincs bennük: se hal, se káposzta, se lencse, se pulyka, se liba, se miegymás: anyukám sült kacsáját, apukám vörösboros vagy vadasos marháját, a nagynéném méteres kalácsát. És persze nagymama bejglijét, mert hát mégiscsak karácsony van. Hiányzik a másik nagyi, az Elvis-es borsólevese meg tejben áztatott rántott csirkemelle. A céklája csak azért nem, mert azt apukám megtanult csinálni.
Szeretem a templomi karácsonyunkat is, a fadíszítést a fiatalokkal, a Csendes éjt első nap estéjén, amihez lekapcsolják a villanyt és meggyújtják a fán a csillagszórót (bár tűzvédelmi szempontból természetesen helytelenítem), a kisgyerekek izgalmát, amivel az ajándékcsomagjukat várják. Hogy mindenki egy kicsit szebben van felöltözve.
És szeretem a baráti látogatásokat, amikor bepillantást nyerhetek az ő egészen más ünnepükbe. Más fa, más díszek, más illatok, más zenék, más ételek. Mindenkinek megvan a saját karácsonyi szőttese; egyik se hibátlan, egyik se befejezett - de mind gyönyörű.
Kuba Cili
Mindenkinek megvan a saját karácsonyi szőttese
