Kiss-Takács Katiék újabb lakásos fejezete finish közeli hangulatról tudósít.

Az előző cikkemhez érkezett egy hozzászólás, miszerint Londonon kívül is körbenézhetnénk. Megtettük, elég sokszor. Néha még találtam is olyat ami megfelelő lett volna. A hozzánk közeli kisvárosok iskoláinak elég jó híre van, a tanítók szeretettel nevelik a gyerekeket, és a szülők aktívan részt vesznek a suli mindennapjaiban. Az ingatlanok nagyobbak mint fővárosi testvéreik, összefoglalva többet kapnánk a pénzünkért mint Londonban.


Ez azonban csak a lakásárakra vonatkozik. A wandsworth-i Önkormányzat – ahol jelenleg keresgélünk (lásd: fenti fotó) – számítja fel az országban az egyik legalacsonyabb kommunális adót (council tax), a kerületből kilépve nem ritka, hogy ez az ár akár két-háromszoros másutt.
Vonatbérlettel is számolni kell, és mivel mindketten a belvárosban dolgozunk, még a metróbérlettel is. A jelenlegi heti, körülbelül 35 fontos (per fő) kiadás megháromszorozódna, és az utazási idő is simán a duplája lehet. Az ottani vasútállomásra ki is kell jutni valahogy. Rendszeres buszjáratok nem igazán léteznek, az ilyen kisvárosokban mindenki autóhoz van kötve, elég sokan parkolnak az állomásnál napközben, aminek szintén díja van.


Mindenkinek adott, mi az amit még be tud vállalni és mi az amit már nem. Jó lenne előre tervezni és olyan helyen lakást venni, ahova majd iskolába is tudjuk járatni a gyerek(ek)et, imádnánk ha lenne saját kertünk, amiben mi nyírhatnánk a füvet a grill-sarok körül, de sem két autót, sem drága bérletet, sem napi három órás munkábajárást nem engedhetünk meg magunknak.
Pedig nagyon sokan megteszik, rengeteg olyan munkatársam volt akik naponta akár öt (!) órát töltenek utazással. Ők azt mondják, a tengerpart közelsége, a vidék csendje kárpótolja őket, és nyugodtak, hogy a gyerekeik napközben természetes közegben vannak, nem egy nagyvárosban – tisztelem őket, hogy ilyen áldozatot tudnak hozni a családjukért.

Szóval, maradt továbbra is Southfields. Eltelt két hét, amikor semmi nem történt, néha Alex rám csörgött és biztatott hogy adjunk többet a nénik lakásáért. Néha Alex főnöke csörgött rám és mondta hogy ha nem akarunk hoppon maradni akkor ajánljunk legalább ötezer fonttal többet. Néha meg felváltva hívott a kettő, hogy a nevemben is győzködik a tulajt, hogy engedjen. Nem engedett, de már kezdtük sejteni hogy a nénik nem is igazán akarnak költözni.

Nemrégiben láttam egy új hirdetést az egyik kereső oldalon. A nénik lakásának szomszédságában, három hálószobás (a legvadabb álmainkban szerepelt három hálószoba), tágas nappali, tágas konyha, kiépített gázfűtés... Osztás-szorzás, reggel telefon az ügynökségnek – az ingatlan elkelt. Két nap alatt.
Másnap délután jött a telefon, hogy a lakás ismét a piacon van, mert az előző vásárlónak nem volt meg a kellő anyagi fedezete. Azonnal időpontot egyeztettünk, hogy megnézzük.



Ahogy nyílt az ajtó, egy cirmos cica fogadott minket, és elképesztő szag.
Három hálószoba, tágas nappali, tágas konyha. A tulaj spanyol, tehát a konyha és fürdőszoba andalúziát idéző csempékkel van kirakva. Van kis mosdókagyló is a vécében (amitől ugyan csak oldalazva lehet belépni), de ezt szintén kontinens-kultúrának tudom be. A szag nagyon csípte az orrunkat, próbáltam eldönteni hogy ez ’csak’ azért van mert a macskák (merthogy kettő is van) almát nem gondozzák rendesen, vagy azok mindenhova odapiszkítanak.
A negatívumok ellenére padlócsere és festés után a lakás teljesen lakható, nem kell egyből mindent felújítani hogy használható állapotba hozzuk, és ami a legjobb, vannak akkora terei, hogy tudjunk játszani velük.


Még aznap délután hívott Alex, hogy van egy új lakás a piacon. Azt mondta, ő tudja, hogy nekünk nagyon tetszeni fog. Aggódtam, mert messze van a metróállomástól, de amint beléptünk, nem jutottam szóhoz. Minden felújítva. A fürdőtől a nappaliig a hálókon és a konyhán át minden. Semmi dolgunk nem lenne vele, esetleg a fürdőt át lehetne alakítani, más színeket választva, de egy évig simán élhető így, ahogy van.
Már húsz perce ott topogtunk, amikor az ügynök bedobta az ászt: a tulaj hamar meg akar szabadulni a lakástól, kell neki a pénz, és mivel külföldön él, nem akar vacakolni a bútorok elszállításával sem. Vagyis az összes ágy, ülőgarnitúra, szekrény, hűtő, de még az evőeszközök is maradnának.
A hátrány azon kívül, hogy messze van a metróállomástól? Csak két hálószoba van, és azok nagyon picik. A franciaágy mellé befér egy éjjeliszekrény és egy beépített szekrény, de egy komódot már nem tudnánk kényelmesen betenni.
Hogy könnyebb legyen dönteni a kettő között, legyalogoltuk a távolságot a metróállomásról. A három szobás 16 perc, az újszerű 18. Mindegyik messzebb van, mint szerettem volna, de már látom hogy a mi pénztárcánknak megfelelő állomáshoz közeli lakást nem találunk.

A dilemma óriási: mindegyik lakás tetszik, ugyanannyiba kerülnek, az egyikben látjuk a potenciális otthont, viszont a másikba biztosan nem fogunk beleszakadni anyagilag. Melyiket válasszuk, hogyan döntsünk? Az idő szorít, mert ha a három hálós lakás két nap alatt lement a piacról, akkor ez, amelyik ilyen jó állapotban van, ráadásul szépen bútorozottan, talán még annyit sem lesz fent...