Arra lettem figyelmes, hogy egyre több női lap veszi elő időről időre a takarítás témát – színvonalas éppúgy, mint a kevésbé igényes.
Ezek a cikkek általában elmagyarázzák, hogy miért nagyon fontos tisztán tartani a lakásunkat és hogyan lehet ezt a lehető legkellemesebben megtenni. Abban is segítenek, hogy racionalizálják a tennivalókat és pontokba szedik, lépésről-lépésre. Ajánlják a barátnőkkel való közös – vidám – munkát, biztatnak, hogy milyen jó lesz utána, stb.

Nem tudom, ki hogy van vele, de engem meglep és elkeserít ez a tendencia. Egyáltalán maga a szemléletmód, a kérdésfelvetés. Persze tisztában vagyok vele, ebben a kérdésben is döntő a neveltetés, hogy milyen mintát hozunk otthonról. Mégis meglepő, hogy a XXI. században bizonygatni kell a dolog fontosságát.
Pedig olyan korban élünk, ahol naponta bombáznak minket a higiénia fontosságáról, a tisztítószerek félelmetes hatékonyságáról szóló reklámokkal. Ugyanakkor a higiénia teljes mellőzése sem ritka a fejlett társadalmakban sem.

Gyerekkoromban szívből gyűlöltem a takarítást, egyáltalán a munka mindennemű fajtáját. Kitaláltam magamnak az óriási kefét, amivel egész városokat lehet takarítani – az autómosók mintájára. A házimunka alól viszont sehogy sem lehetett kibújnom és mindent meg kellett tanulni. Szerencsére érzelmi viszonyulást nem vártak el... 

Aztán csak jóval később kapcsolódott a tanult ismerethez egyfajta sztoikus nyugalom, vagy inkább meditatív viszony. Nem azt mondom, hogy szeretem, vagy nem szeretem.
A tevékenységeket nem feltétlen kíséri érzelem, sokszor csak a legvégén az öröm, hogy "ez is megvan", de az elvégzésük, maga a cselekvés nem rossz állapot, nem fájdalmas, és legfőképp nem utálom egészen a legvégéig. Sokat segít!
 

Egykor, és ez nem is volt olyan régen, a falusi és a városi világban ugyan eltérő módon, de az esztendő ünnepköreihez és az évszakokhoz igazítva megvolt a takarítás lélektani szerepe. Az emberek úgy készültek a nagy ünnepekre, hogy rendbe szedték a házuk táját. Ennek szinte szertartásos rendje volt, és a külső készületen túl a belsőt is segítette. Pincétől a padlásig, háztól az udvarig mindent módszeresen rendbe hoztak.
Az egyszerűbb körülmények sem gátolták ebben eleinket, a hideg víz is gyönyörűen tisztította a ruhákat, illatosak és tiszták lettek a vásznak, felfrissült a döngölt padló, évszaktól függően kicserélték a szalmazsákokban a szalmát, átszellőztették a házakat, ezzel is ünnepi hangulatot varázsolva.


De az egyszerű hétköznapokban is jellemző volt a tisztaság, meg is szólták volna azt az asszonyt, aki nem tart gondos rendet a háza táján. Szombatonként falun az emberek az utcákat is közösen söpörték, közben el-elbeszélgettek a vasárnapi készületben.
Városon a házmesterek vigyáztak a rendre, mosták az udvarokat és a járdákat is a bérházak előtt. Több volt az olyan ház, ahol a betérőt nem lógó vezetékek,vizelet és szemétszag fogadta a kapualjakban, hanem szépen megírt táblák a lakók névsorával, amit gondosan megtisztított kovácsoltvas lámpák világítottak meg.

Mára (újra)tanítani kell mindezt, falun is, városon is. Nehezíti a dolgot, a reklámok által sugallt torz kép, amely a házimunkát olyasminek állítja be, amitől jobb szabadulni. Hogy kikapcsolódást, netán testmozgást jelent, arról szó sem esik. Nem mellékesen egy olyan nő-képpel társul mindez, ami tulajdonképpen pejoratív a témánk szempontjából.

 


A modern nő (és csakis nők takarítanak a reklámok szerint) a tisztítószerek sikerében leli örömét,
ettől villantja ki ragyogó fehér mosolyát és áll odébb könnyedén, győzelme tudatában.
Az is nehézség, hogy már nincsenek ünnepek, amelyek egyfajta segítséget adtak az idő beosztásában, a készülődéshez – vezető szálat, amire fel lehetett fűzni az élet dolgait és nem kellett külön időbeosztást kreálni hozzá. Sőt, nem kellett azon gondolkozni, hogy mindezt szeretik-e, érkezett az idő, jött vele a feladat, az emberek végezték és valószínűleg megtanulták szeretni a munkát. Mindegyiket. 
Hisz, ha megnézzük a paraszti vagy a polgári kultúrát, a csodákat, amelyek az akkori emberek keze között megszülettek, lehetetlen azt gondolni, hogy utálatból és kényszerből alkották őket.

A tiszta a széphez kapcsolódik. A tisztaságnak vagy hiányának kapcsolódása van a bensőhöz, a benti rendhez vagy rendetlenséghez/igénytelenséghez.
Csak egyszer kell megérezni a ropogósra vasalt ágynemű illatát, amikor frissen meszelt szobában hajtjuk álomra a fejünket... De elég egy alaposan kitakarított szoba is, amikor a megtisztított ablakokra visszakerülnek a frissen mosott, talán még nedves függönyök, és máris mindenki érti, miről is van szó, nem kell érvelni.

Talán tényleg nehéz nekiállni.
Nehéz a drága szabadidőt ilyen nagy és nehéz munkára elpazarolni, hisz rengeteg időt vesz el. Pláne, ha ritkán kerül rá sor... Meg ott van az a képességünk is, hogy idővel mindenhez hozzászokunk, még ahhoz is, hogy igénytelenségben, rendetlenségben éljünk.



Terence Conran brit belsőépítész írja, megdöbbent azon, hogy némely értelmiségi barátja micsoda igénytelen és ízléstelen helyet nevez otthonának. Sajnálattal jegyzi meg, az emberek többsége így van ezzel. Szeretik a tucattermékeket, nincs igényük egyedire, személyesre, egyáltalán a szépre. 


Visszakanyarodva, nyugtassatok meg, hogy a két véglet között – krónikus rendetlenség és tisztaságmánia – a többség a normális tartományban van és még a gyűrű sem esik le az ujjáról egy kis takarítástól.

...Vagy darázsfészekbe nyúltam?


Vigasz képen álljon itt egy bölcs „tanács”, a mesehős Beppo utcaseprőtől, Momo barátjától:

”…Aki söpörte az utcát, lassan söpörte, de megállás nélkül. Minden lépésnél lélegzetvétel, minden lélegzetvételnél söprés. Közben néha azért kicsit megállt s elgondolkodva maga elé nézett. Aztán megint tovább – lépés – lélegzetvétel – megint söprés. 
Ahogy így megfontoltan haladt előre, előtte piszkos utca, háta mögött a tiszta, gyakran nagy gondolatai támadtak. De szóba alig foglalható gondolatok voltak, nehezen meghatározhatók, akárcsak bizonyos illatok, amikre még épp hogy emlékezünk, vagy színek, amiktől szép volt az álmunk. Munka után, ha ott üldögélt Momónál, elmagyarázta a kislánynak a nagy gondolatait.
S mivel Momo a maga módján hallgatta, az
utcaseprőnek megoldódott a nyelve s megtalálta a megfelelő szavakat. – Látod – mondta úgy példaképpen – , ez így van: az ember előtt néha egy hosszú utca van, azt gondolná, szörnyen hosszú, ennek sose ér a végére.
Egy ideig hallgatagon maga elé nézett. Majd folytatta: aztán elkezdi az ember, iparkodik és egyre jobban iparkodik. Ahányszor fölnéz, látja, nem lesz kevesebb, ami előtte van. Még jobban neki veselkedik, félni kezd, végül a szuflája is elfogy, nem bírja tovább. Az utca meg még mindig ott van előtte. Így nem szabad csinálni.
Sose szabad egyszerre az egész utcára gondolni, érted? Csak a következő lépésre kell gondolni, a következő lélegzetvételre, a következő söprűvonásra. Aztán megint csak a következőre. Akkor örömöt okoz, ez fontos, mert akkor végzi az ember jól a dolgát. És így is kell, hogy legyen. Egyszer csak észrevesszük, hogy lépésről lépésre végigértünk az utcán. ”

(Michael Ende: Momo, ford.: Kalász Márton)