A pár napja összeírt tennivalók listájában ott szerepelt az öreg kredenc átfestése is. A lakás megvásárlásakor ki akartuk toloncolni szegényt, de nem jelentkezett érte senki, így maradt.
Hosszas szervezés után pénteken lett volna a napja, hogy elszállítjuk egy kölcsön kapott műhelybe, csiszolásra. Miután mindent kipakoltunk, jött a telefon, hogy lejárt az utánfutó forgalmija...
Több se kellett, leszedtük az ajtókat, kihurcoltuk a szekrényt a folyosóra, és megkezdődött a meló.
Jó hangos a rezgőcsiszoló, felkészültem rá, hogy ezt majd jelzik is a lakók, de mindenki megértően mosolygott. Felidézték a saját megpróbáltatásaikat, költözködést, barkácsolást, és tulajdonképpen még ők voltak részvéttel. Nem mondom, hogy nem esett jól.
Pénteken elkészültem a szekrény csiszolásával. Szombaton kora délutánig dolgoztam csak, nem volt szívem tovább zavarni. Igyekeztem inkább a csendesebb munkákat elvégezni: fatapasszal pótoltam a hiányokat, és hőlégfúvóval leszedtem a festéket az ajtókról, a fiókról.
Gyönyörű egyenletes felületeket kaptam, aránylag gyorsan (legalább is a legutóbbi munkához, egy zsalugáteres ajtó megcsiszolásához képest). Ilyenkor nagyon hálás vagyok az 40-es évek bútortervezőinek ezért az egyszerű formavilágért. Sokkal könnyebb dolgozni vele, mint a korábbi korszakok darabjaival.
Bár a bútrorcsiszolás fizikailag nem könnyű meló, de vannak szerethető momentumok: például amikor feltárulnak a korábbi festékrétegek. A fotón jól látható a ma újra divatos, eredeti árnyalat. A szekrény belsejében igyekszem is majd megtartani. A külső legyen meglepetés. Hamarosan folytatjuk! (Remélem!)
Babarczy Veronika
fotó: OGM
A folytatás:
Kicsit még zöld, de a miénk
A munka gyümölcse, azaz Ferrari a konyhánkban
