Dr. Balog Ágnes, táj- és kertépítész mérnök az a szakember, aki tudja és tanítja, hogyan érdemes házat építeni, olyannyira, hogy saját otthonuk megvalósításán próbálták ki azokat a környezetet védő építési megoldásokat, amelyeket szakmailag is képvisel, és amelyek éppen ezért munkásságát hitelessé teszik. A zöld építés mellett a pénztárca kímélése is fontos szempont ebben a szemléletben, így minden szempontból Hundertwasserrel értünk egyet, "éppen az ember- és természetellenes építési mód az, amelyet mindnyájunknak nagyon drágán kell megfizetnünk."
Van, aki takarékos, minden maradékot félretesz, begyűjt: „jó lesz még valamire”. Van, aki gyorsan kidobja, ami akkor éppen „nem kell” Személyiség kérdése, mondhatnánk, magánügy. Ha mindezt az építőipar vonatkozásában szemléljük, a magánügyből hamarost közügy lesz: hihetetlen pazarlásokra, egyébként jól használható, energia-befektetés nélkül újrafelhasználható, vagy átalakítva remekül újrahasznosítható anyagok felelőtlen és kétségbeejtő elherdálására, szemétté válására derül fény.
Mivel a hazánkban keletkező építőipari eredetű hulladékok mennyiségéről állítólag nem gyűjtenek teljesen pontos adatokat (vajon miért nem?), a pazarlás mértékéről nehéz reális képet kapni. Az óvatos becslések évi több százezer tonna építőipari hulladékról szólnak, de mások szerint ez a mennyiség lényegesen nagyobb: a Magyarországon egy évben keletkező 100 millió tonna termelési hulladék közel harmadát az építőipar és az építőanyagipar „adja”. Ez barátok között is majd 30 millió tonna (!), amelynek csökkentése, hatékony kezelése, újrahasznosítása évek, évtizedek óta várat magára. Az építmények, utak építése közben és bontásakor keletkező hulladékok hasznosítása a szerényen szomorú 2-3% körül mozog – vagyis az újrahasznosításuk gyakorlatilag megoldatlan.
Vannak biztató fejlemények: pl. a bontott beton egy kis részének bedarálása (igaz, roppant energiaigényes) és ilyetén újrahasznosítása, de a nagyobbik rész még mindig lerakókban, égetőkben, erdőszélen, patakparton és ki tudja még hol végzi. Ehhez a szomorú helyzethez a nagyberuházók és a magánépítkezők egyaránt hozzájárulnak. Gyakran látni tetőbontáskor azt a frappáns csúszdás megoldást például, mikor még sok mindenre alkalmas tetőcserép összetörve belesuttyan az alákészített konténerbe, vegyesen a faanyaggal, egyéb „haszontalanságokkal”. Nemrég a váci Duna-part egyik frekventált részén helyezett el egy élelmes polgártársunk sittel-földdel kevert betontömb-hegyeket, nyilván már nem volt szüksége rá… A találékonyságunkat valószínűleg nem ilyen megoldásokban kellene kiélnünk, hiszen amellett, hogy óriási mértékben pazaroljuk így az építőanyagokba beleölt anyagot, energiát, kidobva, amit még használni tudnánk, jelentős látvány- és egyéb szennyezéseket is okozunk. 
Az építőiparban szükséges nagyarányú váltást kis léptékben támogató törekvéseink saját építkezésünknél arra irányultak, hogy egyrészt minél kevesebb házépítéskor keletkezett „hulladék” menjen veszendőbe, másrészt, hogy magánál az építkezésnél is minél több újrafelhasznált, bontásból kikerült anyagot, valamint ún. maradékanyagot használjunk fel új anyagok helyett. Ehhez széleskörű és elszánt kutatómunkára, az anyagok becserkészésére, sok utánajárásra és törekvéseink rokonság, baráti körben való reklámozására volt szükség. Talán macerásabb és több kreativitást igénylő építkezésünk volt emiatt, de a környezeti terheket csökkenteni vágyás, a lelkesedés és a „nyugodt alvás”, no meg a nem elhanyagolható megtakarítások úgy gondoljuk, hogy kárpótoltak a fáradozásokért.
Építkezésünk idején a bontott tégla és a kockakő ára még nem szökött elérhetetlen magasságokba. Ez a két építőanyag egyébként az a két kivétel, ami erősíti a szabályt: vannak olyan bontott építőanyagok, amelyeknek van piacuk. Bontóbrigádokkal, bontással foglakozó cégekkel tartottuk a kapcsolatot, emellett bújtuk a hirdetési újságokat (ma már a netet bújnánk), és nyitott szemmel jártunk, ha bontást láttunk. Így vásároltuk meg – több helyről – nem csak a bontott tégláinkat és a nagyobb kerti útjaink nagy kockaköveit, hanem a szükséges faanyag nagy részét (az ács dicsérte is a gerendákat, ezek aztán nem vetemednek!). 
Így jutottunk hozzá a bontott tölgyparkettához, a bontott konyhai mozaiklapjainkhoz (ez nehéz dió volt! De még emlékeztem gyerekkoromból a régi konyha mindent kibíró burkolatára). Így vettünk óriási természetes kőtömböket és kerékvetőt egy budapesti ház bontásából (sitt-konténerben végezték volna), máshonnan talpfákat, kiskockakövet, kőgolyót, rézkilincseket.
A baráti körben terjesztett különös „mániánk” eredményeképpen padlásburkolótégla-adományok, üvegcsempék, megmaradt 10x10es színes mázas csempék érkeztek. Felbátorodva addigi sikereinken több csempével, burkolólapokkal foglalkozó cégnél is kilincselni kezdtünk olyan maradék-anyag miatt, amelyet teljes áron már nem tudtak eladni, töröttek, kishibásak voltak.
Ez az akció nem várt eredményt hozott: hatalmas, mutatós kerámialapokat, amelyeket kidobtak volna, pedig csak az egyik sarkukból hiányzott egy apró darab, mozaikosan remekül felhasználható lap- és csempedarabokat. Volt ahol kilóra adták, volt ahol csak úgy vihettük. Ez volt a helyzet a természetes kő maradék-anyaggal is: gránit, márvány és egyéb szemet gyönyörködtető kőlap-darabokhoz jutottunk hozzá ingyen, vagy majdnem ingyen. Itt a helyszíni válogatás volt strapás, mivel azonos vastagságú adagokat kellett összeszednünk. Kitartás, egy utánfutó a begyűjtéshez, aztán nagy türelem a lerakáshoz – ma is megállok és szeretettel elnézegetek egy-egy csillámló sötétszürke vagy fehér pettyes kőlapot felmosás közben…
Az építkezésünkből kikerülő hulladékok újrahasznosításával sokat foglalkoztunk. Építettünk kerítést és zöldtető-szegélyt, falburkolatot, zöldségágyás-szegélyt megmaradt, újrafelhasznált zsaludeszkákból. A téglatörmelék egy részét a zöldtető talajkeverékénél használtuk fel, más részét betontörmelékkel keverve kerti utak, pihenők, teraszok alá tettük aljzatnak. A megmaradt homok, kavics, sóder minden grammja felhasználásra, vagy későbbi használatra eltéve bezsákolásra került, a megmaradt „romló” anyagokat (pl. cement) pedig továbbadtuk. Később használt bútorok (talán ennek van a legnagyobb keletje, a használt bútor adás-vétel megy a „legolajozottabban”) és leselejtezett kerti játszószereket is beszereztünk.
Lelkesedésünk sok hozzánk látogatóra átragadt, néhány év múltán viszont néhány igen nyugtalanító hír érkezett. A csempe-burkolólap áruházak már nem nagyon adták oda, vagy -el a törött lapokat, mert „az új szabályzat tiltja, nekünk mindent ki kell dobni a konténerbe” – hangzott az eladóktól. Talán nem mindenhol van így (?), de ez a „fejlemény” elszomorító. Közben az építésügyi szabályozások is lassan kezdték szorítani a hurkot az újrahasznált, bontott építőanyagok körül: jelenleg tiltják, illetve nehezítik sokuk felhasználását, mert „nem minősítettek” vagy „veszélyesek”. Ez a kétségbeejtő és oktalan folyamat –amely ellen az építész szakmában és máshol is remény keltő küzdelem folyik - nem hogy a megfelelő környezetbarát, takarékos, szemét-csökkentő irányba vinné el a dolgokat, hanem egyenesen ellene dolgozik.
Saját házunk táján érdemes ennek ellenére, vagy éppen emiatt (!) figyelmet fordítani a maradék, a bontott, az újrahasználható anyagokra, berendezési tárgyak felkutatására, beépítésére, felhasználására. Mindehhez találékonyság, utánajárás, kreativitás és egy kis küzdőszellem szükségeltetik. Jutalmul viszont olcsóbb, néha jobb anyagokat szerezhetünk lakásunk, házunk építéséhez, felújításához, ráadásul azzal a tudattal, hogy nem járultunk hozzá mindezek botor elpocsékolásához.
Fotó: a Szerző
