Az egész történet ott kezdődik, hogy az első világháború után Frankfurt városa nagy lakásépítésekbe kezdett, az ínséges lakáshelyzet megoldására. A városvezetés Ernst May építészt kérte föl a szociális lakásépítési terv megvalósítására. Minden lakás számára előírtak egy olyan helyiséget, amely olcsón kivitelezhető, de egyszerűen és praktikusan berendezett, főzés céljára.
Az építész mindösszesen 6,5 négyzetmétert szánt erre a célra. Részben, mert olcsóságra volt kötelezve, részben viszont azért, mert akkoriban új szemlélet határozta meg a tervezést. Egyrészt F.W. Taylor munkássága – a taylorizmus, melyben az ipari munka racionalizálását tanulmányozta –, másrészt női tervezőké. A korszak máig meghatározó, fontos újításai nem egyszer tőlük eredtek...
Például az amerikai Christine Federicks állította elsőként középpontba a konyha használóját, és úgymond köré rendezte be a helyiséget, azaz a használatnak leginkább megfelelő módon. Fonal segítségével megmérte a munka során megtett utakat, és ennek megfelelően rendezte el a bútorokat. Nyilvánvalóvá vált, hogy ez nagy mértékben befolyásolja a megtett kilométereket, ami akár 50%-al is csökkenthető, praktikus elrendezéssel.
Európában Erna Meyer állította fel a maga ergonómiai törvényeit: a konyha legyen könnyen tisztítható, röviden bejárható utakkal, az eszközök essenek kézre, legyen jól szellőztethető, jól megvilágított. Hangsúlyozta a helyes testtartást és az ülve dolgozást is, ami kíméli a munkát végzőt. Azaz a konyhában sokat dolgozó nőket.
Mindezeket az ismereteket felhasználva, a kicsit magyar nevű Margarete Schütte-Lihotzky (a fotón) megalkotta az ún. Frankfurti konyhát, a kapóra jött lakásépítési program keretében.
Az előre beépített, költséghatékonysági és helykihasználási szempontokat követő konyha elmélete nagy ötletnek bizonyult, még ha használóitól sok kritikát kapott is. Az akkori munkásosztálybeli háziasszonyok tetszését nem nyerte el az újdonság.
Lihotzky konyhája leginkább egy kicsiny laboratóriumra hasonlított, és az alapötletét egy vasúti étkezőkocsi konyhája adta. Munkapult került az ablak elé és beépített bútorok a falakra. Rengeteg tárhelyet alakított ki, számos fiókot, rakodásra alkalmas polcot. Minden fontos konyhai kelléknek megtervezte a helyét, egészen a szemetesig. Középre pedig egy forgószéket helyezett, hogy ülve lehessen dolgozni, hisz a helyiséget egy személyre alakította ki. A kortársak közül némelyek ezt teljes képtelenségnek tartották.
Végül a gondosan kialakított konyháját kékre festette, hogy elriassza a szúnyogokat.
Érdekes módon ezt a konyhát máig használják. Maradhatott belőle jó pár, hisz 10.000 konyhát szereltek fel ilyen módon. A bécsi Iparművészeti Múzeum tulajdonában is van belőle, ott is meg lehet tekinteni a fantasztikus gyűjteményük részeként.
Tulajdonképpen, kisebb túlzással azt mondhatjuk, nem is maradt más dolguk a tervezőknek a következő 80 évre, mint hogy ezt a fantasztikus ötletet ragozzák. Egészen napjainkig. Mára mindenki ismeri az ergonómia hétköznapi alapjait, a különböző konyhaformákat (1 soros, 2 soros, L, U, G alakú, konyhasziget), a munkafolyamatok praktikus sorrendjét.
A fantasztikus az, hogy egy olyan tervező rakta össze elsőként, aki maga sem hitte, hogy nőként valaha is építészeti megbízást fog kapni. A bécsi Iparművészeti Főiskola első női hallgatója Gustav Klimt ajánlására kezdhette meg művészeti tanulmányait.
A konyhája picit talán túl sterilre sikeredett, az új őrületben a tervezők hirtelen átestek a ló túlsó oldalára és a funkcionalitás oltárán feláldoztak mindent, ami hagyományos, de akkor is büszkeség, hogy az ergonómiai gondolkodás, legalább is a konyha esetében nagyrészt női tervezőknek köszönhető.
A hagyományokról pedig az idő mutatta meg, éppen ilyen erősek, így mindenki választhat kedve szerint.
Fotó: Fortepan
