Ehhez a hónaphoz a szerelmek kötnek.
Nem csak az, amit egykoron házassággá szenteltünk, hanem a természet iránti áradó lobogás, mely a tél elmúltával kezd bimbózni, ám teljes pompáját májusban éri el.
Régen, ha megkérdezték, melyik a kedvenc évszakom, gondolkodás nélkül vágtam rá, hogy az ősz. Aztán néhány éve azon kaptam magam, mennyire várom a tavaszokat. Már karácsony után gondolok rá, amikor még alig érzékelhető, hogy hosszabbodnak a nappalok. Aztán egyszer csak megmoccan valami, kidugja a fejét a hóvirág, vagy előbújik az első krókusz, és megszületik az érzés: itt a tavasz!
Majd’ két évtizeden át laktunk egy erdővel szemben. Na, ott nem volt kérdés, hogy mikor érkezik a tavasz. A madarak akkora hangzavarral tudatták, hogy zengett a hegyoldal. Érdekes összehasonlítást kínál az ott szerzett, inkább a szabad természetben tett megfigyelés, és a kertekbe lopakodó, puha léptekkel érkező tavasz. Például az illatok terén. Az akác, a bodza virágának átható illata nagy területeket lengedez át, míg a kertekben az orgona, a szegélyszegfű mámorosítja langyos májusi estéken az érzékeket. Ilyenkor nyílnak ki az első tavirózsák, labdányi fejű peóniák, virágot bontanak a klemátiszok, az íriszek, kivirágoznak a kaktuszok – ha már a szerelemről szólok –, de nagyon hosszúra nyúlna az írás, ha mindent fel akarnék venni a sorba, ami májusban virágzik.
A természet ismerete, szeretete és tisztelete témakörében egy baráti házaspár a példaképem. Kezdetben kicsit furcsa volt, amikor betoppantak egy tál tyúkhúrral, apró pitypanglevelekkel, hogy együk meg, mert tele van értékes ásványokkal és vitaminokkal, amire kiéhezett a szervezetünk a téli hónapokban. Máskor nagy csokor illatos turbolyát hoztak, amiből mennyei krémlevest lehet készíteni. Ezeket az árokparton, a kert végében, kirándulás közben szedik, és mindig lehet tanulni tőlük valami olyan fogást – ételre gondolok–, amit addig gyomként ismertünk, vagy rá sem néztünk. Ma már én is keresem a szememmel, hogy hol bújik ki egy kis csalán, hol a legdúsabb a tyúkhúr, sőt, saját turbolya lelőhelyeim vannak.
Néhány hete eltántoríthatatlanul vallottam, hogy április a legszebb hónap a természetben, de ahogy beleszagolok egy-egy májusi séta alkalmával a levegőbe, az illatok terén biztos, hogy május a királynő!
S ha már az idő múlása okozta változásokról esett szó, hát ez a virágok kedvelésében is tetten érhető. Mindig szenvedélyem volt a kert, akár zsebkendőnyi, akár egy holdnyi volt éppen. Nincs a kertművelési stílusok között kedvencem, mert túl sok félét szeretek ahhoz, hogy beleférjen egy skatulyába. Ami sosem dobogtatta meg a szívemet, az a rózsa. Talán túl komoly, sok gondozást és hozzáértést kíván – vagy csak ezt gondoltam róla? Mindenesetre elérkezett az idő, hogy olthatatlan szerelembe essem ezzel a változatosságában, színvilágában és szépségében is páratlan növénnyel. A két szélsőséget emelném ki elsőként. A parányi rózsaszín pomponokkal nyíló fillérrózsa az egyik kedvencem, pláne, ha levendulával van társítva. A két szín egymás mellett… a tökéletes harmónia! A másik, a mindenki által ismert és szeretett, s ma már engem is elbűvölő, angol rózsák világa. Úgy látszik, ehhez fel kell nőni, éretté kell válni, vagy fiatalon is kifinomult ízléssel kell bírni – nem tudom.
Dsida Jenő: Tündérmenet
A tücsök ciregve fölneszel.
Testem hűs álmokat iszik.
Apró, csillagos éjtündérek
a szívemet hozzád viszik.
Parányi szekérre fektetik,
pihék, mohák közé, puhán,
befödik zsenge nefelejccsel,
s lehelnek rá éjfél után.
Húzzák lassú, nyüzsgő menetben
– szemükben harmat, áhitat –
csigák s iszonyú nagy füvek közt,
a sárga holdvilág alatt.
