Régen adódott lehetőségem megosztani gondolataimat növényekkel, kerttel, ünneppel, bármivel kapcsolatban ezen a blogon. Ez az én elmaradásom: amikor gyermekem született, egy ideig nem voltak gondolataim, amiket meg akartam volna osztani másokkal, betöltött a kisbabával való együttélés szépsége.
Aztán újra babát vártam, közben be kellett fejeznem egy doktori képzést, a gondolataimat a konferenciák és publikálási lehetőségek töltötték be egy kisgyerek és a várandósság mellett. A képzést befejeztem, a baba megszületett, a kétgyerekesség, a kétfelé való feszített figyelem erősen alakított a személyiségemen, jó ideig ez foglalkoztatott leginkább.
Én amolyan remete alkat vagyok, nagyon szeretek egyedül lenni; nagyon furcsa, hogy mindig van velem valaki, és egyfolytában beszélnek hozzám. Aztán az is okoz fejtörést, hogy hogyan viszonyuljak a gyerekeimben azokhoz a tulajdonságokhoz, amik a saját nem-szeretem tulajdonságaim: bár a fejem tudja, hogy ők más emberek és mást fognak kihozni belőle, ezek mégis megrémítenek, feldühítenek, féltem a fiaim, hogy nekik is mennyi nehézséget okoznak majd életük során.
Ezek a problémák egyébként jók, mert a felnőtt élet súllyal bíró kérdései, és hatalmas lehetőséget adnak a fejlődésre. (Sajnos a visszafejlődésre vagy összeomlásra is, de én bízom magamban.) Szerencsére jó vagyok abban, hogy a változtathatatlan helyzeteket elfogadjam, és kedvelem a szürreális dolgokat is, így a kisgyerekes létet nekem találták ki. Manapság a hétköznapjainkat két kisfiú, egy reneszánsz művész és egy viking harcos rendezi, az életképeket pedig apa kommentálja Freud, Szondi, Winnicott egy-egy gondolatával. Gyönyörködünk bennük, lenyűgöz a köztük lévő kapcsolat, és nagyon fáradtak vagyunk.
Most már a nagyobb három és fél éves, lehet vele mindenfélét csinálni. Szeret sütni, kavarja a süteménymasszát, elé kötve nagymamám sütős köténye; legszívesebben mindent ő csinálna, és sokszor játssza azt, hogy elkészít nekünk valamit (a kicsi addig kihúzza a konyhafiókot és beleül a lábosokba). Lehet együtt takarítani, mosni, mosogatni, és mindig ámulattal tölt el, hogy a gyerekek mekkora lelkesedéssel és kedvvel csinálnak efféle dolgokat. Nagyon jó együtt kertészkedni a kertben és a lakásban is. A konyhaablakunkban ott virít a nárcisz, nagy izgalommal nézték, ahogy a zöld kapucniból előbújnak a szőke virágfejecskék; mellette csíráztatunk dísznapraforgót (nem most kellett volna, de így alakult), a tíz magból 3 kicsírázott, a negyedik sokáig bizonytalankodott, a kisfiam szurkolt neki: „Remélem, ő is meg fog születni!” – és végül az is növekedésnek indult. Hamarosan palántázunk, paradicsomot, paprikát, aztán próbálkozunk a szabad vetéssel is. Vettünk virágmagokat és vetőmagszőnyeget (ezt még sosem próbáltam), és lelkesen várjuk a tavaszt. Ismerkedünk zenékkel, történetekkel, tájakkal, emberekkel, egymással.
És a mottónk minden esetre:
"Hát igen, a világ mindig gyönyörű, nem azért, mintha valóban az volna, hanem azért, mert én úgy látom." (Bohumil Hrabal).
szöveg és kép: Kuba Cili
