Elköltözött a festékboltunk és utána mentem a Frankel Leó utcába. A bolt már nem a régi, a kedvenc eladómat sem találtam ott, a villamos sem járt, gyalog indultam visszafelé. Pár lépést tettem, amikor egy üzlet bejáratában templomi bútordarabot fedeztem fel. Hátha ki akarják dobni, gondoltam, hisz átalakítás zajlott. Belefelejtkeztem a kirakat bámulásába, pontosabban a feliratéba a hatalmas ablakokon. Nem tudtam eldönteni, hogy amatőr kezek munkája, vagy direkt esetlegesre vették. Tetszett.

Kilépett egy srác az üzletből és megkérdezte, megkínálhat-e próba-kávéval, most járatja be az új gépét. Ami bent fogadott, teljesen meghatott, elbűvölt, fellelkesített. A gyantás fás ízű, fenyőszörpös kávé, vagyis a kóstolás, már csak hab volt a tortán.

A tárgyak, a színek, az egész helyiség hangulata számomra telitalálat volt, a masszív portakaró cseppet sem befolyásolt. A kedvenc francia magazinomat, könyvemet, sőt a kedvenc őrült szakácsom könyvét is fölfedeztem, miközben bejártuk az egészet.
Mert hamar idegenvezetésbe fordult a kávékóstolás.
Balla Péter a Le Biscuits kávézó tulajdonosa, egyébként képzőművész, sorra mutatta a fázisokat. A látogatásom idején, kb. két hete még jól látszottak a folyamatok, ahogyan a kávézó épült. Lehuppantunk a kanapéra, porfelhő, beszélgetni kezdtünk. Egy idő után papírt kértem, mert oda kívánkozott a történet.
 

 
Arra jöttem rá, hogy az ember energiái nem végtelenek. Sok minden csináltam szívesen életemben, de mára látom, egy dologra érdemes koncentrálni, és abba kell nagy erőket megmozgatni.
Régi vágyam, hogy főzzek, vendégül lássam az embereket.
Azt szeretném, hogy ezen a helyen senki ne érezze magát feszélyezve. Jó, oké, ez az én személyes görcsöm, hogy amint beülök valahova, már azon jár az agyam, mennyi borravalót adok. Itt érezze magát mindenki nagyon jól.



A helyiség formája tetszett meg. Viszont katasztrófális állapotban volt, nem részletezem. Tetszett, hogy jópofa, meg nagy ablakai vannak. És a környéket is nagyon szeretem. Gondoltam, vágjunk bele!
Ja, és utána pénzt kellett hozzá szereznem. Ez egy érdekes történet. Édesanyám el akarta adni a házunkat, ehelyett csináltunk egy családi vállalkozást. No, azért a dolog ennél szövevényesebb. Eleinte azt gondoltam, egy fél évet lehúzok valahol, vendéglátós helyen: mosogatónak vettek fel egy görög étterembe. És bár eleinte csodabogárnak néztek a munkatársaim, egymást lapogatva búcsúztunk, alig akartak elengedni. Ott rengeteget tanultam.



Aztán a családom megijedt picit és végül csak a pénzt kaptam meg. Így minden kisebb, szerényebb lett az eredeti tervekhez képest, és mindent én magam csináltam. Július 15. óta dolgozom, dolgozunk rajta, túlzás nélkül: egyfolytában. A mamám segített leszedni a tapétát, a papám az elektromos szereléseket csinálta, a 15 éves fiam végig segített, festette a székeket, a nyarát itt töltötte. Ma reggelre kicsit elfáradtam és kifakadtam. Egész eddig megoldásokat kerestem mégpedig azonnal döntésekkel. Először élveztem. Mindent tudok a kávézóról, kezdve azzal, hogy mi van a falban, az egészet átlátom…
Így, hogy saját erőből, saját kézzel oldottam meg mindent, tudtam kihozni a felújítást harmadannyiból, mint a normális költségvetés lett volna, és nem kell mondanom, hogy ez sok millió megtakarítást jelent. Viszont olyan áron, hogy a gyerekeimet alig láttam ezen a nyáron – kivéve azt, amelyik itt végig itt dolgozott...



A Képzőn végeztem, de soha sehol nem kérdezték, mi a szakmám. Viszonylag korán nősültem, elég gyorsan kellett pénzt keresnem. Elmentem autóértékesítőnek, de odáig jutott a dolog, hogy egyik napról a másikra, reggel futárnak álltam és 2 éven át futárkodtam. Egy ideig marketinges területen működtem, aztán elkezdtem a saját dolgaimat eladni. Bementem építkezésekre és felmértem, hogy mire lenne szükség. Így pl. „eladtam” 1 millióért egy freskót, úgy, hogy meg se kérdezték, értek-e hozzá. (Téli hónapokban ugyan koplaltunk, de ez tanuló időszak volt.) Régi álmom volt az étterem.



A történet a mai reggeltől úgy folytatódik, hogy bejöttem az üzletbe és akár hiszed, akár nem, letérdeltem a pult mögé, és bár nem hiszek Istenben, azt kértem, hadd induljon be a kávézó, legyen valami jel, hogy bírjam folytatni.
Az emberek nagy része eddig úgy jött be ide, hogy ez a hely nem fog menni. Hát, most ez kiderül. Úgy élünk, hogy nap mint nap bombázzák az összes érzékünket, nem? Én arra hívom meg a betérőket, hogy merjék újra felfedezni az egyszerű dolgokat, ízeket gyerekkoriakat is akár. A paradicsomét, a sós vajas kenyérét. De lesznek persze különleges, szokatlan dolgok is, azokat is kóstolják meg. Kíváncsivá tesz, érdekli-e az embereket, amit a hely, amit én itt nyújtok nekik. Hajlandó vagyok változtatni is a vendégek miatt az elképzeléseimen, de persze van, amit nem vállalok be. Szóval ez egy nagyon kísérleti hely!
Sok ilyen kísérletem volt már. Szakadó esőben egyszer bementem egy nyugdíjas otthonba. Tíz nap alatt eldöntöttem, hogy tanítok nekik művészettörténetet, törit és rajzot. Gondoltam, 3-4-en jelentkeznek majd. Tizennyolcan voltak. Ők az a generáció, akik úgy beszélgettek, hogy „emlékszem, amikor a Feszty körkép a Városligetben volt kiállítva…”
Itt a kávézóban is szeretnék majd művtörit tartani.

Minden országnak van szexepilje, a miénknek az, hogy keserű. De, ha ilyenek vagyunk is, negatívak, előbbre akarunk jutni. Mindennel együtt jó ez így. Ha elmennék valahova egy másik országba, mindig azt keresném, ami itt van. És mindenhol maradok idegen.
Hajlandó vagyok megbékélni ezzel az országgal. Így, 35 táján az ember újra az identitását keresi, szül, kivándorol, kopaszra nyírja a haját – jelzi, hogy baj van.
De van más választás is.
Benőtt a fejem lágya, hajlandó vagyok megbékélni a körülményeinkkel, azzal, ami itt, most nekünk adatik. Igyekszem azt a mást választani.
 

Olyasmit éreztem a Le Biscuit-ben járva, mint amit az elején, a feliratnál is, egyszerűséget, otthonosságot. És még valamit, amit csak utólag tudtam megfogalmazni: a kézműves munka jelenlétét, ízét. Nem akarom érzelmesen megfogalmazni, de ott van a levegőben, a tárgyakban, a hely filozófiájában, és nem utolsó sorban a személyes szívélyességben.
Egyre több a jó hely, ahova érdemes betérni, de nem ismerek még egy olyan kávézót, ami ennyire abszolút és abszurd módon önerőből készült. Olyat is keveset (itthon), ahol ilyen jó ücsörögni, mert ennyire a vendég kedvét keresik. Nem csak az enyémet, A Vendégét.





A történethez, a találkozásunkhoz hozzátartozik, hogy nemrégiben belekerültem egy kávézó-projektbe, amiből aztán több okból, rengeteg munka és sok tanulás után, kiszálltam. Amikor Pétert hallgattam, úgy éreztem, hogy pontosan azt valósította meg, amit én is szerettem volna. Minden ízében, lépésről-lépésre ugyanazt – kézműves termékek, házi szörpök, házi lekvárok sorakoznak a kínálatban, helyben sütött franciás croissant-al, lehet őket kísérni, nincs kóla és egyéb löttyök, helyettük jóféle ízek, jó kávék. Elsőre elképesztő felismerés volt, de nagyon egyszerű is: a világ rendjében nincs szükség egyszerre két teljesen egyforma dologra, egy időben, egy „térben”. Egyikőnk vágya, álma talán erősebb volt, vagy szabadon megvalósíthatta. A kettő közül utóbbi született meg. A másik oldalon, az enyémen, iránymódosítás történt.  És ez mélyen rendjén van így.
A két hely ugyanazon a napon nyitott…



Fotó: Oláh Gergely Máté

A Le Biscuit megtalálható a Facebookon.