Icipicit hadd időzzem ennél a színnél (bár a török türkiz kb. annyira helytálló kifejezés, mint a La Manche csatorna) továbbá egy mellékesnek tűnő kérdésél, addig is haladnak az egyéb, nektek bemutatni szánt dolgaink.
Igazából néhány fotó ihlette a bejegyzést, amelyek persze beindították a fantáziámat.
Mégpedig arról a kérdésről gondoltam megkérdezni titeket, mennyire szeretitek a régi darabokat, mennyire tűrtök meg öreg bútorokat, hajlandók vagytok-e régiséget bevinni a lakásba, esetleg egy lomtalanításból származóhoz egyáltalán hozzányúltok-e. (Nem bírom ki, hogy ne térjek ki rá: brit tudósok (de tényleg!) megállapították, hogy a tárgyaknak, pontosabban a részecskéiknek emlékezete van, így lehetséges pl., hogy családi ékszerek betegségek infóját/kódját hordozzák és esetleg továbbítják... Lehet, hogy nem is csak genetikus az öröklődés, hanem így adódik tovább.)
Ha a kérdést nem sarkítom ki, akkor úgy teszem föl, hogy mennyire vagytok újrafelhasználás pártiak?
Tényleg érdekel a válasz, ui. sokat emlegetek itt mindenféle limlomot, régiséget, talált tárgyat, és kíváncsi vagyok, ki mennyire szereti ezeket.
A kortárs városi ember vajon kapható-e arra, hogy a fantáziáját kicsit megdolgoztatva öreg tárgyakkal bíbelődjék, melyeket új életre kelt, egyéni és karakteres módon?
Az egykori parasztgazdaságok sok mindenben nagyszerűek voltak, kis sejtek a világ nagy egészében. Nem csak a természet ismerete és tisztelete miatt csodálom ezt a kultúrát, de az újrafelhasználás és az egyszerűség iránti természetes érzéke különösen tiszteletreméltó számomra.
Talán ez az a vágy, ami bennünk, modern városi emberekben éledezni kezd. Sok-sok jele van körülöttünk. A körülmények pedig egyenesen rászorítanak, hogy próbáljuk érteni a folyamatokat, amelyekben élünk és ahol lehet, racionalizálni is, a fenntarthatóság érdekében. Sokan jutnak arra a felismerésre a gazdasági válság kapcsán, hogy a pazarlás mérséklése nagyon komolyan beleszól a nagy rendszerek működésébe. Nekem ez a szemlélet különösen szimpatikus. Valószínűleg neveltetés kérdése is, ki mit tekint pazarlásnak. Én személy szerint különösebb erőfeszítés nélkül bírok arra reflektálni, hogy mi az, ami személyes szükségletem és mi az, ami már csak hiúságból, torkosságból, birtoklásból vagy egyéb gyengeségből kerül hozzám, de valójában nincs rá szükségem.
Viszont az is világos, hogy a lomok és régi tárgyak iránti szeretetben ott van a mentés ösztöne, és kézimunka tisztelete is. Megtartani, megóvni azt, amiben másoknak munkája volt, ami egykor szép volt és valakinek kedves, vagy új életet adni jellegtelen tárgyaknak, hogy ne kerüljenek szemétre, ha még hasznosak is lehetnek.
Az pedig kis francia hatás, hogy nagyon szívesen élek közöttük. Ami másoknak esetleg teljesen lepusztult, az nekem patinásra öregedett nemes darab, ahogy a fenti képen látható szekrény. És szívesen dolgozom is rajtuk. Mennyire más a viszonyom egy olyan tárgyhoz, amit én újítottam föl!
A szél onnan fúj, hogy a kis illatszeres szekrényke mellett sokkal komolyabb bútorfelújítási terveim is vannak, gyűjtöm az erőt, hogy neki(k)veselkedjek.
Már látom a bútoraim új életét, ráadásul milyen szép tud lenni együtt az új és az ó. Nem gondoljátok?
Képek forrása: swedishantiques.blogspot.com
