A legelső bejegyzésben említettem, azóta több szó nem esett róla, pedig igencsak meghatározó az életemben, hogy aranyművesnek tanultam. Nem is kell, hogy ez témája legyen egy enteriőr dizájnnal foglalkozó oldalnak, de most engedjetek meg egy kitérőt az ötvös múltamról, aminek éppen lakások felújításakor vettem a legnagyobb hasznát, sőt ennél még sokkal többet is jelent.

medal_.JPG

Az ötvösségen belül az az aranyművesség az ékszerkészítők szakmája, az ezüstművesek nagyobb tárgyakkal dolgoznak – kannák, tálak, teáskészletek kerülnek ki a kezük alól. Illetve leginkább dolgoztak, múlt időben, mert ez a fajta kézimunka mára megfizethetetlen, mind a fizikai nehézsége, mind a nemesfémek ára miatt.

Abban a szerencsében volt részem, hogy Gorej János tanított (a hivatalos szakmunkásképző mellett), aki a 70-80-as évek neves magyar dizájnere, afféle zseni volt. Formatervezéstől elektronikán át, szerszámkészítésig mindennel foglalkozott, még bábokkal is – valahogy Böbe babához, a kis bábfigurához is köze volt. Egy hosszú, nehéz időszaka után találkoztunk, amikor épp új dolgokba kezdett. A szemléletmódja, a precizitása, az öntörvényűsége meghatározó élmény volt számomra. Az első komoly tárgyaimat az ő szakmai vezetésével készítettem.

szeci medal nyakban.jpg
Ez a szecessziós hangulatú medál egy szakmunkás versenyre készült, amire aztán az utolsó pillanatban valami röhejes fegyelmi vétség miatt mégsem nevezhettem. De akkor éreztem meg először, hogy nem az esetleges díj a lényeg, hanem az, hogy ezt a tárgyat öröm volt megalkotni. Hosszú heteken át foglalkoztam vele, készültünk a versenyre, és éjjel álmomban is folytattam a munkát, forrasztottam és forrasztottam, sose akart vége szakadni. Biztosan ismeritek ezt az élményt...

Napokig bújtam az Iparművészeti Múzeum könyvtárát – remek könyvtáruk van! – és ötleteket gyűjtögettem. Akkor még nem lehetett neten... Nagyon gondolkoztam óratokon vagy historikus dekor tárgyon is, mert nagyon megtetszett egy bukolikus birkafej, ami talán bútordísz lehetett. Végül egy bécsi medál adta az alapötletet, valahol a szecesszió és az Art Deco között.

Az én tárgyam különbözik az eredetitől, például abban, hogy kiemelkedik a síkból, és hajlékony teste van. Óriási kő híján a nővérem volt segítségemre, ő készítette a zománc betétet, ami önálló nagy díszként, mintegy kő gyanánt funkcionál. Ez is egyedivé varázsolja. (A kis lila kő: ametiszt.)
A patina pedig – ami az akkori pénzverő pocsék ezüstje miatt elég gyorsan megjelent – hamar korabelivé tette a medált.

szeci medal.jpg

A következő komoly darabom az Iparművészetire való felvételire készült. Ezt gyűrűnek is nevezhetjük, de leginkább gyűrűre emlékeztető kisplasztika, amit kizárólag modellek hordhatnának partykra, ahol másra nem kell használniuk a kezüket, csak pezsgőspoharat tartani. 

Nem is ez volt a lényeg, hanem egy olyan konstruktív szerkezet elkészítése, amely megmutatja a mesterségbeli tudást. Ez a tárgy már az én terveim alapján készült. Egy izgalmas kísérlet volt, amely csíkokról, tükröződésről szólt és tökéletes élekről, derékszögekről. Eredetileg karkötő és medál is tartozott hozzá, de utóbbiak csak papíron léteznek. A gyűrű azonban elkészült, kedvenc kék kövemmel, lapis lazulival.
Szerintetek felvettek?

gyuru_1.jpg
gyuru_vagott_.jpg

Mindezek ellenére/miatt hirtelen elhatározással letettem a szerszámokat. Később egy sokoldalú lány, aki több művészeti ágban csinált remek dolgokat, azt mondta nekem, hogy a kézművesség olyasmi, ami úgysem hagyja nyugodni az embert, majd meglátom, kijön az még valahogy!

rozsakvarc medal_.JPGSok-sok év után egy fontos családi születésnap adta az apropót, hogy ismét szerszámokat fogtam, és elkészítettem egy újabb medált. Kicsit az egykori gyűrű testvérét. Ezúttal hatalmas rózsakvarc került bele, viselőjének egyik kedvenc köve. (Messzire vezetne, de ezúttal is "dzsinn-élmény" kísérte a dolgot, mint szellem a palackból szabadultak ki sok-sok év üledékéből az elfelejtett ékszer ötletek, nem győztem megjegyezni őket...)

Már ötvösként is rendszeresen jártam az Ecseri Piacra, és egyre inkább érdekeltek a bútorok. Lomtalanításokban is remek dolgokat lehetett találni, úh. sok mindent beszereztem, gyakran a kísérletezés, a felújítás öröméért.

Volt műhely, ahova vihettem a darabokat, és gyakran nekiláttam a bútorok renoválásának. Az első lakás berendezése után némi szünet következett, de aztán a következők – mind egyre jobban – beindították az egész alkotói mechanizmust. A tereket hatalmas üres papírként lehetőségnek látom, amit festeni lehet és tárgyakkal installálni.
Mindezt úgy, hogy személyes és a lehető leginkább élhető legyen. Nem divatok mentén, hanem a saját tárgyak, a saját élet ritmusában.

Nos, ide vezetett az ötvösség, és a nyugtalanító vágy. Jól mondta Benedek tanár úr a Vasutas rajzszakkörben: "Magának nem elég az ékszer, az kicsi, kevés. Keressen valami nagyobbat!"
Megtaláltam.

Babarczy Veronika
Fotó: Oláh Gergely Máté