A lakás szívéről, a konyháról nem lehet eleget beszélni. Illatok, gyerekkori emlékeink, az otthon érzése kapcsolódik hozzá*.
Nehéz volna eldönteni, melyik is jobb, az amerikai változat-e, amikor egyben van a nappalival, vagy amikor önálló helyiség. Nyilván az egyéni ízlés és a lehetőségeink döntik el. Az előző részben a tágasabb, nappalival egybeépített változatokra néztünk példákat, most hagyományosabbakkal folytatjuk.

Különálló konyha
Megvan a varázsa, én ezt is szeretem. Saját kis birodalom. És a fekete-fehér még mindig kedvenc!

pepita.jpg
Ilyesmi konyhám inkább akkor lenne, ha egy kis vidéki házat rendeznék be. Városi lakásba szerintem nem annyira illik. Tudom, hogy sokan szeretik, de én szeretem figyelembe venni a teljes kontextust, így az épületet is, amiben a lakás áll. Alig várom, hogy házat is berendezhessek!

rusztik7.jpgMeggondolnám, hogy praktikus-e mindenféle pakoló felület nélkül kialakítani az egyébként bájos megoldásokat. De egy nyaralóház esetében bőven belefér.

falusi.jpg
mosgato magany.JPG
Ez a fehér konyha is rusztikus, de éppen a színe miatt kellően semleges ahhoz, hogy el tudjam képzelni városi térben. Ami óriási előnye: a különálló pult körül többen tudnak úgy dolgozni, hogy nem akadályozzák egymást.

feher3.jpg
Ha kicsi a lakás, akkor is lehetnek meghitt sarkok, ahol szívesen ücsörgünk - bisztró hangulat otthon.

fekete tabla.JPG
Nagyon érdekes, ahogyan a vendéglátó helyek hatnak az otthoni lakberendezésre. A kocsmák és kávézók kifejezetten ihletforrások. És milyen egyszerűen megvalósítható egy franciás bisztrós hangulat!

rusztik2.jpg
Ha van külön étkező, nagyon szépen lehet vele bánni. Igaz, a székekről a leszedném a szoknyát - mert borzasztóan irritál, hogy porfogó, hogy eltakarja a formákat, és van benne valami kispolgári túlmagyarázás -, de a helyiség többi részletével aránylag elégedett volnék.

turkiz2.JPG

A bátor színhasználat és a letisztultság sokkal jobban imponál.

vidam.jpg
Végül a személyes kedvenceim következnek. Az első a vaskeretes ablakokkal elválasztott térre példa, ami nagyon tetszik nekem. Nálunk régi bérházakban lehet vele találkozni, de nagyon ritkán. Pedig remek megoldás arra, hogy a szagok ne terjengjenek, de a térhatás tágas, levegős marad. A kiadó étkező ablaknál biztosan nagyvonalúbb megoldás... (Ezt a példát találtam, ahol az egyébként szűk bejárati folyosótól nem fal, hanem üvegfal választja el a konyhát. A nyitott pultrész pedig feltehetően már egy nappalira néz. Az a változat nagyon tetszik, ahol teljesen izolált a konyha, üvegfallal.)

konyha ablak elvalastas.jpg
Ami pedig most éppen a legjobban tetszik, a nem konyha jellegű konyha. Ennek érdekében szívesen tennék a modern bútorok közé egy régi éjjeliszekrényt, tálalót, de akár szekrényt is, és képeket a falra. Igaz, a készülő ételek párája rárakódik mindenre, de nekem nagyon tetszik az ilyen konyha. Itt lehet főzni, étkezni, társasággal ülni (vigyázat, akkor kényelmes székeket kell beszerezni!), de akár dolgozni is a nagy asztalnál.

vagany.jpg
Ezt a konyhát nem hiszem, hogy nagy főzésekre használják. Zavarna, hogy nincs ablaka. De biztosan van olyan helyzet, amikor a körülmények nem engednek mást, vagy egyszerűen nincs szükség többre. Akármelyik is az ok, igencsak szépet sikerült kihozni belőle!

feher elegans.jpg
Nekem gyönyörű! Tálalónak tökéletes.

satupad.jpg
Ha hasznosnak találtátok a cikket, vagy szívesen vitáznátok az egyes felvetésekkel - nyomjatok egy lájkot és hajrá! Várom az észrevételeiteket, kritikáitokat.



----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
*Engedjetek meg egy szépirodalmi kitérőt. Egy olyan írótól, aki sportolóból lett étterem tulajdonos, és fehér megyeiként Erdély konyhája izgatta annyira, hogy könyvet írt a témában.

Anyám kovásza


Amikor az emberek romantikusan fiatal éveik ízeit és ételeit próbálják visszaidézni, gyakran hatalmas cukormázas tortákra, omló rétesekre gondolnak. Én csak Anyám kenyerére emlékszem vissza tökéletesen. Maga a kenyér fontos helyet foglalt el életünkben, mint sok mindenki máséban is. Erre mutatnak azok a jelzõk, amivel kiékesítettük és megtiszteltük ezt a szót - kenyér - beszédeink közben, mint: éltetõ, Isten adta, áldott, életadó, mindennapi, és a többi. Világosan emlékszem; kenyérsütés napján az én kiosztott munkálataim közé tartozott, hogy amikor meghallottam a déli harangszót, el kellett szaladnom a sarki pékhez a nála megsütött kenyerünkért és azt hazavinni. A kenyér megszegése külön családi szertartás volt, ami csak Anyámnak volt megengedve. S Õ mielõtt felszelte a kenyeret, rátette az örök élet és örök remény jelét - egy keresztet; s mi csak azután kaptuk meg a ropogós serclit.
De az én emlékeim mégis a kenyérsütéshez kapcsolódnak szorosabban, ami egy csodálatos évszázados ceremónia gyanánt maradt meg bennem.
Minden, ami a kenyérsütéshez tartozott és annak kelléke volt, az nálunk szent volt; pedig lutheránusok vagyunk és a szent szó csak az Istent illeti meg házunkban. Ezekhez a tárgyakhoz tartozott a két szakajtó - egy hosszúkás nagyobb és egy kicsi gömbölyű -, melyeket semmi másra nem volt szabad felhasználni, hiszen még szagot kapnak. Honvágyam jeléül késõbb el is vittem a kisebbiket földi vándorutamra. Négy szép damaszt fehérkendõ volt erre a célra félretéve, melyek csak Anyám keze ízét érezték, meg a friss liszt meleg emberi illatát. De a legfontosabb valami ebben a csodálatos körben a kovász volt.
Minden családnak megvolt a maga kis kovásza, s valahogy még szégyen is volt kovászt kölcsönkérni. Nem sokra becsülték azt az asszonyt, aki nem tartotta becsben és tisztán a kovászt, vagy azt "Uram bocsá..." - elfecsérelte.
Mert bizony a kovászt Anyám az Õ anyjától kapta, amikor férjhez ment és saját háztartást kezdett. Nagyanyám pedig az õ anyjától, és így rendjén vissza a századokba. A kis kovász képviselte a mi családunk múltját, történelmét, de a jelenét is, és így élni akarását, tehát jövõjét. De fõképp az összeköttetést, a kapcsolatot az anyafölddel. Mert a földbõl éltünk mi is, Nagyapámék is, és amit termeltünk, az adta életünk alapját.
Minden kenyérsütés alkalmával Anyám egy félkilónyit lecsípett a kenyértésztából, azt lelapította és félretette egy száraz helyre, hadd szikkadjon. A két szakajtót és a négy ruhácskát szépen összehajtogatva, mellé. A mi kis kovászunk ott várta be az idõt a következõ sütésig. De igazán itt és ekkor kezdõdött a kis kovász nagy szerepe. Benne az élesztõ baktériumok ha lassan is, de tovább éltek - s a kis lapocska lehelte az õ kenyér-baktériumait a ház levegõjébe, amit mi beszippantottunk, magunkévá tettük és testünk élõ részese lett. A másik oldalról viszont mi árasztottuk el a levegõt saját baktériumainkkal kémiai alapösszetételünk részecskéivel; reménykedõ álmainkkal, fáradt verejtékünkkel, szeretkezéseink illatával. Ezt a kis kovász mind magába szívta, és tovább nevelgette a maga önzõ, elhatározott módján; megteremtve házunk kémiai-bakteriológiai alapját, egyensúlyát és jellegzetes karakterét.
S így minden háznak megvolt a maga külön bakteriológiai összetétele, amely különbözött a szomszédétól. A mi otthonunk öntudatos egység volt a világmindenségben és ebben a meghatározott egyedben Anyám kis kovászkája jelentette az uralkodó középpontot. E kis kovászka volt letéteményese családi jellegünknek, egyéni-emberi karakterünknek; kulcsa a tradícióknak, folytonosságnak, szépségnek és szeretetnek.
Hogy sajnálom én a mai embereket, akiknek nincs egy pici kis kovászkájuk, amit továbbadhatnának lányaiknak, fiaiknak. Akik elmennek a nagy üzletbe és hazavisznek valami kenyérfélét; ami talán lehet szép is, jó is, és változatos is, hiszen a kis cipó megpróbálja megtenni a rászabott kötelességeket, csak annak a szegény kenyérnek... nincs lelke.

Kövi Pál