Ahogy ülök a dobozhalmok között mostanában (ezeket direkt nem fotózzuk), egyre azon jár az eszem, mire is ez a sok tárgy körülöttünk.
Amikor ritkán megtapasztalja az ember, hogy minimál igényekkel is egészen jól elvan, pl. egy avantgárd nyaraláskor, elgondolkoztató, ugyan miért halmozunk föl oly sok mindent magunk körül. De ilyen a költözés is, ahol nem csak fölforgatom és arrébb hordom az egész eddigi életemet, hanem sajátosan újraértelmezem. És itt komolyan fölteszi magának az ember a kérdést: mire van szüksége.
Persze, ha okosan csinálja, akkor ezt a költözködés előtt lépi meg...
Most magamat vigasztalom az esemény után: jobb későn, mint soha.
Az ószerek, lomok iránti rajongásomról már írtam. Ez önmagában még nem veszélyeztetné az egyszerűséget. Ami viszont igen, az a felhalmozás. Nem akarnék okoskodni, kinek mire és főleg milyen mennyiségű tárgyra van szüksége. Inkább csak az a triviális felismerés erősödött meg bennem, hogy ha a kérdést az esztétika felől közelítjük meg, jobban járunk kis mennyiségű, viszont minőségi tárggyal. Meg, ha nem esünk kísértésbe trendek láttán - ha irtó nehéz is ellenállni -, és megpróbálunk következetesek maradni a magunk stílusához.
Ezt leginkább az határozza meg, számunkra mi teszi otthonossá, sőt otthonná a teret, amiben élünk.
Az Ízlés-analízis c. bejegyzésben korábban igyekeztem körül járni kicsit ezt a témát. Most annyival egészítem ki, hogy a tárgyak felől kiindulva könnyebben megragadható mindez.
Analizálni ijesztő kicsit. Egyszerűbb azt megvizsgálni, hogy a sok-sok cucc közül mire van szükségünk és melyek a feleslegesek. Ami marad, azokat pedig milyen módon szeretnénk magunk körül látni. Hogyan használjuk őket, milyen gyakorisággal? Vagy pusztán jó érzetet kelt bennünk a látványuk? - ami cseppet sem elhanyagolható szempont.
Bizonyára nem véletlen, hogy a különböző kultúrákban a szakrális, kultikus terek tágasak, levegősek, impozánsak. A kultúra ősi helyei, mint a templomok, a színházak, a fürdők, nagy tágas terekkel fejezik ki hogy az emelkedettség, a megtisztulás helyei.
A parasztházak az én szememben ezeknek a tiszta tereknek a kicsinyített másai. Funkcionálisan egyszerűek. Ott van a díszítés is, viszont az sohasem önmagáért való. Szemet gyönyörködtető az egyszerűség rendje és szépsége.
A mai otthonokban sok a hiábavaló tárgy, és mivel - sajnos - egyre kisebb terekben vagyunk kénytelenek élni, a zsúfoltság is. Megveszünk dolgokat a pillanat mágikus hatására, azután nem tudjuk őket hova elhelyezni. Esetleg valami zugba kerülnek, onnan pedig ritkán szedjük elő, hogy használjuk. Ilyenek pl. a konyhai eszközök. A szakemberek szerint nagy százalékban tervezünk olyan konyhát, ami aztán nem elégíti ki a helyigényünket. Pedig lehet, hogy ez esetben a gombhoz kellene keresni a kabátot: a vágyva vágyott terv szerint visszaegyszerűsíteni a konyhai szükségleteket. Legalább az ökológiai lábnyomunk is szolidabb lesz valamivel.
A kevesebb néha több, a klasszikus elegancia nagy titka is ez. És szó szerint örök darabokról van szól. Milyen egyszerűen elférhet akár minden szükséges tárgy egyetlen szekrényben... És mennyivel szebbek így!
Ti is vágytok valamiféle nagytakarításra, a terek megtisztítására, újrarendezésére? Ennek érdekében hajlandók volnátok megválni a tárgyitok egy részétől?
Talán a költözés miatt is, de sohasem éreztem meg ennyire a tavasz, az ünnep, a Húsvét fontosságát, helyét az élet rendjében...
Kívánom nektek és magamnak is, hogy a friss, a tiszta, az új iránti vágyaink ne felforgatók legyenek, hanem olyanok, mint egy tavaszi szellőztetés: finoman járják át a zeg-zugokat, belopva a harsogóan friss levegőt, hogy szelíden átjárhasson Mindenkinek nagyon szép ünnepet kívánok!
Babarczy Veronika
