30 éve történt.
A férjem még csak udvarolt nekem. Havas, szeles február volt. A szülők azt mondták, menjünk le Paloznakra, nézzük meg, nem fújta-e be a havat a szél a padlásra.
Ez volt az első látogatásom a Balaton-felvidéki falucskában. Mint később kiderült, afféle honfoglalás. Tavasszal elhagytuk a fővárost, leköltöztünk a családi nyaralóba. Életem legszebb élményei kötődnek ahhoz a falu fölötti, fenségesen a hegy oldalához simuló birtokon eltöltött időkhöz.
Később sokat tűnődtem, mennyire nem vágytam eljönni Budapestről, én, a vidéki lány, aki végre a fővárosban ott lehettem a tűz közelében. Legalább is akkor így gondolkodtam. Végül aztán e vidék egy másik szegletében, más karakterű táj ölelésében töltöttünk el szűk két évtizedet, ám a sorsunk fonala visszavezetett Paloznakra.
500 lakosú falu, nem vízparti, pár száz méterre van a Balatontól. Hild-díjas a gondosan megőrzött falukép okán. Ideális a pihenni vágyóknak. Télen, ha hó esik, könnyen találni érintetlenségében varázslatos sétautakat, ahol egy gyermek lelkesedésével tapossuk bele elsőként a lábnyomunkat a puha hótakaróba.
szöveg és fotó: Oláh Kati
