„Az élet folyton próbára tesz.” Amikor ez a mondat sejlik fel, mindig rájövök, hogy nem, nem az élet, hanem én magam. Pontosan tudom, hogy saját magamnak keresem az akadályokat, a megoldandó feladatokat. Menthetetlen mazochista lennék? Rálépek a saját lábamra, fájlalom, aztán nevetve rálépek a másikra is.
Tavaly ősszel még arról adtam hírt, hogy célegyenesben vagyok. Cukrász vagyok és gyakorlom a hivatásomat.
Ma ez már nem így van. Hónapok kellettek, hogy le merjem írni, be merjem vallani a kudarcomat. Ami nem is kudarc, csupán elhitettem magammal, hogy az. Groteszk! Innen szép nyerni!
Továbbra sem tágítok a sütő mellől, viszont a cukrászdai tevékenységemet fel kellett függesztenem egy nyavalyás betegség miatt. Tökéletesen produkáltam azt a jelenséget, amikor a test és a lélek nincsen összhangban egymással. Zsibbadtak a kezeim. Megállíthatatlanul. Tudtam miért, de nem ismertem be magamnak. Csak megrántottam a vállam és konstatáltam, milyen okos a szervezetem.
Állj! Ez nem egy lehangoló írás akar lenni! Inkább egy tanmese: az érzelmeink, a gondolataink elfojtása nem megoldás. A testünk mindig reagál, mindig.
Vettem a lapot! Továbbléptem. Megbarátkoztam a tudattal, hogy a forradalmamnak még nem jött el az ideje.
Amint újult erővel munkát kerestem azonnal találtam is. Vagyis inkább egy közösséget, ahol a dolgozni akarásommal hasznos és üdítő társ lehetek. Ahová a szülinapokra én készítem majd a tortákat.
Ó igen, elestem a saját lábaimban, de felálltam! Mosolyogva! Mert másképp nem is tudok.
Jönnek a történetek: az ajándék sütik, az esküvői torta, a szülinapi meglepetés buli. Előre hát! Olvassatok! ;)
Bódis Orsi
