A szép régi padlót pedig viaszolni kell, még ha hullámos is, még ha hangoskás is. Hogy szép legyen.
Az engem személyesen is érintő kaland így vette kezdetét: Először a nyekergő fából készült szűk cselédlépcsőn felmentünk a „harmadik emeletre”, a padlásra, ahol a régi diákok ottfelejtett ruháit tartották, és munkaruhát választottunk. Kesztyűt is. Azután felsorakoztunk, és mi, magyar lányok, a magunk részéről nekiláttunk elsajátítani egy csomó új szót (alapfokú nyelvismerethez nem nélkülözhetetlennek tűnőeket), mint a csiszolás, a durva és finom szemcse, a kefe, a rongy, a dörzsölés, a fényesítés, a portalanítás és az ezekhez tartozó kölcsönzött célgépek neveit.
Aztán kihordtuk a bútorokat, a súlyos asztalokat és székeket, a hatalmas, kövezett előtérbe.
A viaszolásra váró terem ajtóit (a folyosó és a többi egybenyíló terem felé is) becsuktuk, hogy kicsit csökkentsük a ránk váró teret, no meg a huzatot. Mert az aztán volt, időnként süvített a szél az egész házban, mintha nem is az óceán közelében, hanem rajta ringatóztunk volna… (Nálunk elképzelhetetlen lenne ekkora tereket szimpla ablakokkal elzárni a külvilágtól. Ám Franciaország „mediterrán” vidék, ott még fűteni sem kell annyira, elég minden szobácskába egy-egy kandallócska… Meg éjszakára a hálósipka. Nagy ritkán a mállóan ódon, de-rég-festett zsaluk becsukása.)
Mindez egy, az omladozástól még viszonylag távol eső, volt francia rabszolgakereskedő-lakban, röviden egy kastélyban történt, mintegy tizenhét évvel ezelőtt. Az adott kastély (a nevét nem árulom el, de azt igen, hogy barátaink kb. 100 frankért kapták bérbe 99 évre, közhasznú célra… hogy biztos legyen a megmaradása) igazából a parkjától volt gyönyörű: hatalmas angol parkja volt, benne ketrecekben fácánok, és ősz elején végestelen-végig mindenféle színű ciklámen. A kis tóban vadkacsákat „tartottunk”, a virágos- és fűszerkert felett háló volt a „rablók” ellen, mellette pedig kastélyhoz méltó „baromffyudvar”, pávákkal, pulykákkal és különleges tyúkokkal. Alkalomadtán settenkedő rókákkal.
Bévül is tágas volt. A konyhai edények nem kizárólag rézből voltak, és nem szabad tűzön folyt a sütés-főzés, de azért folyt. Fehér mártás- és majonéz-illatúan, fokhagymásan, kakukkfüvesen, salátaszínűen, változatosan. Ahogy arrafelé illik. A kamra alázatra tanított: nem lehetett benne felegyenesedni. Néha a pincébe is lementünk elemózsiáért, és olyankor láttuk a kilőtt kacsák tetemeit, ahogy ott sorakoztak felakasztgatva a lejáró mellett.
Azt hiszem, a ranglétrán való hatalmas emelkedésnek tekintettem, hogy az otthonom, a lakkozott parkettás, kommunista-városi, túl szűk lakás után most egy valódi arisztokrata hagyatékában élhetek. Csiszolhatom-festhetem a méretes kerítést, figyelhetem a tágas termek hatalmas falainak hagyományos színes vakolattal való kezelését (volt ott lazacrózsaszín, halványvanília, kék és okkersárga terem, mindegyik egy-egy hangulat, ahhoz aztán választani kellett függönyt, szőnyeget, terítőket - ha hálóhelyiségről volt szó, ágytakarót is - festményeket a falra… nem akármilyen felelősség ám egy ilyen kastély!), és… viaszolhatom a padlót! 
Az első munkafázis, a csiszolgatás durvább, majd finomabb szemcsékkel, nem volt kedvemre. Pedig, a kerítés esetével ellentétben, itt géppel lehetett dolgozni. Hatalmas, reménytelenséggel kecsegtető felületek vártak ránk. Amikor az első viaszréteget „felhordtuk” a padlóra, idvességes méhkasillat burkolt minket szorgos felhőcskékbe, miközben döntögettük az aranyszínű, drága, folyékony anyagot a padlóra, és igyekeztünk szép és jó ecseteinkkel egyenletesen bedolgozni a szomjas fába. Megvártuk az előírt időt (kb. fél órát), és uccu, már döntögettünk is megint. Száradás után jött a „tviszt”. Rongyokon, keféken állva táncikáltunk körbe-körbe, például azt már nem tudnám megmondani, miért is… amikor a végső fényesítést is egy csodagéppel ejtettük meg. Mindenesetre buli volt. 
No és. Végül, de nem utolsó sorban. Valami elképesztően csodálatos érzés és látvány az, amikor kész van egy ilyen hatalmas helyiség! Az ódon padló hálásan ragyog és illatozik. Az embernek semmi kedve visszavinni a sok bútort. Vagy cipőben bemenni, ó, azt még kevésbé! Zokniban sokkal jobban lehet rajta csúszkálni is… De hát, ugye, miért van a szépség – ha nem a funkcióért… nem vagyunk mi takarítónők, a szépítéssel az élet nem ér véget…
Ment hát minden tovább, napokon belül már valami egészen máson járt az eszünk. Épp csak arra ügyeltünk, vagy három hétig még, nehogy víz menjen a kezelt felületre. A nagy előnye a dolognak az volt, hogy „a kisebb sérüléseket a sajátos fénytörés miatt észre sem lehetett venni” – ha meg nagyobb volt a baj, megismételhettük az egészet. Bármikor. 
Bútorok esetében a csiszolást az előző kezelőanyag feloldása, spaklis, dörzsis eltávolítása előzte meg. Jó az annak, aki szereti… a fát, az ót, a szépet.
„Miért ezt válasszam? – A méhviasz: hagyja a fát lélegezni; selymes fényt ad a kezelt felületnek és vízlepergetővé teszi; védi és nemesíti a fát; alkalmas nemcsak fára, hanem parafára, más faalapú lapokra, máz nélküli kerámialapok, tégla, cotto és egyéb nedvszívó természetes anyagok impregnálására is; egészségre ártalmatlan; környezetbarát; a kezelt fa megőrzi eredeti, lélegző, páraáteresztő tulajdonságát, ezáltal kellemes illatú légkört teremt; a viaszolt felület nem lesz egyre kopottabb a használattól; tartós, felújítható felületet biztosít, amely természetes patinával öregszik; gazdaságos; a bevonat portaszító; sérülése esetén könnyen, akár kis felületen is javítható.” Így fogalmaznak röviden és tárgyilagosan azok, akik ugyanezt már átélték máshol, és valahogy benne is maradtak a témában.
„Voilá!” Kezdődjön a tviszt! Nem csak kastélylakóknak – mind, aki szeret ódon tárgyakkal és tartozékokkal együtt élni: viaszra fel!
