Mert miről is szól a Nem Art Decor blog? Vagy bármely más, lakberendezéssel, belsőépítészettel – ne adj’ Isten, kertészettel - foglalkozó lap? Hát arról, hogy hogyan hosszabbítja meg az ember a térben önmagát. Hogyan szélesíti ki, magasítja meg. Hogyan mondja el, amit nem lehet, úgy, hogy mégis mindenki érti.
A lakásomon át: elmondom a játékosságomat. Elmondom, hogy mi fontos nekem. Elmondom a családi hátteremet. Elmondom, hogy éppen most hogyan állok saját magammal, a társammal. Elmondom az évek során, hogy mennyire vagyok kész változni, alkalmazkodni, és milyen területeken. Vagy mennyire tekintem adottnak azt, ami van. Kőbe vésettnek, védendőnek. Talán még a céljaimat is elmondom abban, ahogyan lakom.
Igazából teljesen másról szándékoztam írni. Egy magyar csipkeverési fajtáról, a Hunniáról. Mert itt a közelben van egy család, akiknek ez családi örökség, egy dédanya fejlesztette ki. (Egy gyönyörű és igényes kis múzeum is lett a tudásból, a szép gyümölcsökből, Terényben.) Mint ahogy egy hozzászólónk a kötésről mondta, magasan fejlesztő tevékenység. Tanítani kellene ezeket az iskolában. Ki gondolná, micsoda intellektuális erőt igényel ezt az eredetiséget kitartóan megvalósítani? Bár művelői számára természetes és egyszerű dolog, ha az ember végignéz egy ilyen 20-30, vagy esetenként több száz orsó összeütődő „muzsikájától” kísért, gombostűket egy hengeres, kemény párnán ide-oda szurkáló, fonalakat emígy és amúgy egymással megcserélő folyamatot, feltétlenül az az érzése támad, hogy ez valami nagyon bonyolult dolog, és nagy elmélyülést kíván. Vagyis erős megvalósítási szándékot, kitartást.
Ezek szerint életszeretet.
Na, itt a kulcs. Onnan kezdve, hogy az ember nem sodródva „lakberendez”, hanem tudatosan keresi a belső világa kódolására szolgáló lehetőségeket – más szavakkal: teret ad kreativitásának –, azt mondja el, hogy szereti az életet. Hogy hogyan is szereti ő az életet. Kinek mondja el? Először is saját magának. És kezdődnek a koncentrikus körök: elmondja a családtagjainak. A vendégeinek. A ritka látogatóknak, a hivatalos ügyben megjelenőknek…
Elmondja a Mindenségnek. Amikor a világ egy szeletét megjobbítjuk, vagy megszépítjük, vagy jót teszünk valakivel: az egész világot jobbítjuk éppen, így mondják. Valakinek ez természetes, mint tót asszonynak a csipkeverés. Nekem sokszor elmegy a fülem mellett, lévén sok szempontból sodródó alkat. Ezért csodálkozom rá olyan nagyon, ha valahogy észreveszem.
Ahogy anyagot kerestem a végül (egyelőre) elhalasztott csipkés cikkhez, egy gyöngyös blogra bukkantam. Egy hölgyére, akinek külön gyöngyös műhely is jutott. És olyan, de olyan fürdőszoba! Hát itt, ezen a blogon láttam meg a „Life Box”-ot. Nem tudom, mi lapulhat benne. Csak azt tudom, hogy ahogyan elmondja ez a hölgy, mit miért tett az élete ládikájára, ahogyan gyöngytekercsbe, életfába fogalmazza az élethez való ragaszkodását, ahogyan kicsiny gyöngyös képen elmeséli a gyermekeihez fűződő (aktuális) viszonyát, az nekem is kedvet adott. Élni. Szeretni. Kifejezni az élet szeretetét.
Végül a legszebbik hétvégénk lett mindebből a családdal, hosszú idő óta. Szalvétatechnikával kidíszítettem a tavaly karácsonyra kapott tükrös ékszeres ládikómat, mézeskalácsot sütöttünk, ékszereket készítettünk a gyerekekkel, csodálatos szép vasárnapi ebédet ettünk. Társasoztunk, filmet néztünk, valamennyit haladtam a karácsonyi renddel. Váratlan és megmagyarázhatatlan harmónia lett úrrá a házon.
Nem is kell több. Tudom, mert minden évben így van: ahogy megszületik a Rend a három gyerek dúlásától kusza házban, ahogy az ajándékkészítés kötelező láza miatt felszabadulnak a kreatív erők, ahogy készülünk a különböző emberi terekbe, amelyek mind más és más módon fogalmaznak meg más és más „életszereteteket”, úrrá lesz az Ünnep, az Élet Ünnepe. Még sodródva is, hát még némi (de nem túl sok…) tudatos törekvéssel.
