Mostanában sokszor érzek késztetést olyan budapesti helyeken sétálni, ahol főleg turisták fordulnak meg – kíváncsi vagyok, hogy viszonyulnak a város egyes pontjaihoz, amit ők nyilván máshogy látnak, mint mi. Az ilyen séták során sok olyan intézményt, boltot, kávézót vagy éttermet találok, amit a turisták szeretnek – legalábbis felkeresnek, nekem viszont annyira furcsa, hogy nem hiszek a szememnek. Ezek az intézmények olyan jó helyen vannak, hogy a tulaj nem izgatja magát a dizájn miatt, úgyis lesz vevő bőven. Ez így viszont kihagyott ziccer, ami csak nekünk, itt élőknek káros. Ezek bemutatása új rovatért kiált a Nem Art Decoron, ez lesz a Köz-hely.
Café Antique
Hősök tere - Dózsa György út sarok
Egy kiállításmegnyitó utáni bormámor sarkallt minket arra, hogy elsétáljunk a Hősök tere felé, hiszen milyen régen voltunk arrafelé, és amúgy is balzsamos volt az este. Ebbe az idillbe rontott bele az „élmény”, amit az Antique okozott.
Tökéletes helyen álló villaépület, bőven a Világörökség része, kis udvarral. Az utcáról belátunk ugyan a kávézóba, de lentről csak a helyiség plafonját látjuk. Kíváncsiak leszünk, így befelé indulunk. Bár már annak is gyanúsnak kéne lennie, hogy péntek este nagyon üres az udvarka.
A helyre belépve egy pillanat alatt értünk meg mindent: nagy, tágas tér, kihasználatlan felületek, kifejezetten minimalistának tűnő berendezés, persze mikor körbenézünk már tudjuk: nem ez volt a cél. A felhasznált anyagok, bútorok remek minőségűek, de aránytalanul használva: az asztalok és székek a hátsó szegmensbe zsúfolva (persze, ott vannak az ablakok, de akkor is…), a pult előtt óriási tér, mintha egy múzeum előcsarnokában lennénk, ahol hatalmas sorra kell felkészülni – de ugye itt ilyesmiről nem beszélhetünk. 
A széles csíkos tapétán aránytalanul kicsi fotók a múlt század elejéről, amiket agyoncsapnak a hátsó falra sűrűn akasztott, funkció nélküli, ráadásul drágán torzított tükrök. Ez picit azt az érzést adja, hogy mindegy mi van bent. A vendégek majd úgyis a Hősök terét bámulja majd naphosszat.
Kifejezetten igénytelen, rózsaszín A4-es papírlapokra leszünk figyelmesek, amiket az asztalokon szórtak szét. Kiderül, hogy ez a menü, persze kétnyelvű, de egy ilyen volumenű helyen érdekes, hogy csak az itallap alapján azt sem tudnánk meg, hogy hol vagyunk, mit kell feltétlenül megkóstolnunk, vagyis miért vagyunk most itt, valahol. Bár a teasütemény olcsó (70 Ft/db), a fél literes ásványvíz már 450 Ft – később derül ki, miért.
A mosdóba menet rábukkanunk a „titkos szobára”, ahová tényleg csak az ül be, aki elbújni akar. Kilátás nincs, zavaróan sűrű tapétaminta, megfűszerezve pár vicces ezüstórácskával – ez a terem csak nappal kedves, a műfény agyoncsapja a teret.
Lehet, hogy csak a késői órának és a vendégek hiányának köszönhető, hogy techno szól, mintha csak a fiatal pincérek zenei ízlését lennénk kénytelenek élvezni. Ez csak groteszkebbé teszi a hangulatunkat.
Kifelé menet vesszük csak észre azt a szuvenír-polcot, amit belépéskor elmulasztottunk – hiába, a turizmus harcmezejének erős sarkában vagyunk, ez még indokolható lenne egy kávéházban, de az, hogy a polcon megtaláljuk a PET-palackos, fél literes Szentkirályi ásványvizet is, erősen megmosolyogtató.
Tisztában vagyunk vele, hogy a kerek képhez ezt a helyet nappal is meg kéne nézni, de ezek után nincs kedvünk.
Anno Dominik
