Kiemelten fontos nap és vizsgahelyzet, amikor Anyuka eljön megtekinteni a lakást, amit végre nagy nehezen összehoztunk. Ismerős?
Ilyenkor az "utolsó simításokba" még jobban beleizzad az ember, mint egy átlagos lakásnéző-vendégség előtt, hogy minden rendben legyen, vagy legalább is úgy nézzen ki. Hisz rendkívül fontos alkalomról van szó...
Az igazsághoz azonban az is hozzá tartozik, hogy ilyenkor az ember leginkább saját magának akar megfelelni. Ezt onnan is lehet tudni, hogy a világon semmi okom nincs azon aggódni, hogy mit szólnak a férjem szülei, mert egyszerűen nem olyanok. A poént viszont nem tudtam kihagyni. Amikor először jött hozzánk ottalvós vendégségbe a férjem anyukája, ezzel nyitott: „megjött a Mamaaaa”, és hogy hozta a pizsijét, meg a papucsát, amit mostantól nálunk kíván hagyni. Ez olyan hatásos antré volt, hogy azóta is ezen röhögünk. Ennyi tehát járt.
Jóformán minden beszámolót azzal zártam a lakás különböző elkészült helyiségeiről, hogy majd még hírt adok a fejleményekről.
Régóta terveztük és elérkezettnek láttuk az időt, hogy meghívjuk a férjem szüleit vendégségbe, így elérkezett az alkalom, hogy ezeket a hátra maradt korrekciókat – legalább is a látványosabb befejezetlenségeket – egy csapásra megoldjuk. Becsülettel bele is kezdtünk, hadd meséljem el, mire jutottunk.
A hálóban már csak egy apróság volt hátra: felszerelni a Nagymamától kapott csipkefüggönyt – fontos a családi reláció, és a Nagymama jogos kíváncsisága, hogy szép lett-e, jó lett-e, amit készített! Ezt a látszólag pofon egyszerű feladatot többszöri nekifutásra sikerült megoldani. Ha az ember nem akar a nagy áruházakban kapható ún. vitrázstartót látni a lakásában – legalább is egy olyat sem találtam, ami a kézimunkával készült szép csipkefüggönyhöz illene – ki kell, hogy találjon valami mást. Nagy nehezen sikerült ráakadni arra a kicsike, menetes kampóra, amire egy szalaggal tettem fel a függönyt – átfűzve a csipkén (beszerzés: Moszkva tér, Csavarbolt).
A fürdőben addig jutottunk, hogy kitaláltuk végre, hogyan tegyük fel az üvegpolcokat a fali fülkébe. Nem kell ronda polctartó – szimpatikusat ebben a műfajban úgysem találtunk – helyette vékony diszkrét kis faléceket erősítünk a falra két oldalt és azok megtartják a polcot.
(Az asztalos nem ugyanazt értette a „diszkrét” szón, mint én, ezért, az általa felszerelt lécek helyén most a befúrt lyukak tátonganak: nem bírtam nézni a félig sikerült eredményt és leszereltem őket. A helyzet további korrekciót igényel, úh. erről megint csak később számolok be. Egyúttal az addigra elkészülő fali kis szekrényt is megmutatom.)
Viszont az ékszertartó teljes mértékben funkcionál. Egy lomtalanításban talált rácsból készítettem, a másik feléből lett a fejvég az ágyunkhoz, amiről korábban már írtam. Szerencsére tele volt szögelve, így az öreg, rozsdás szögnyomok megadták az alaphangulatát. Megcsiszoltam és fehér festékkel bemázoltam, nem nagyon szabályosan. Így a csónakházi hangulat teljesen átjön. Az ékek ikea kampókon lógnak.
Az elmaradt két konyhai fali szekrény felszerelését sehogy sem tudtuk megszervezni a vendégség előtt, rá 2 napra került csak sor erre a fontos lépésre, amivel végre elkészültté nyilvánítható a konyha. A pult fölötti két falikar még mindig hátra van, de valahogy majd kibekkeljük.
Az egyik szekrény a hűtő fölé került, némi távolságot hagyva a szellőzés miatt a hűtő és közte. Így legalább a kenyérvágó deszka és néhány tálaló edény is helyet kapott.
A szabvány ikea ajtóból úgy 15 cm-t levágtunk, amitől tartottam, de végül egyáltalán nem lett rossz. 
A másik újonnan szerelt darab az, amin a teáskanna áll. Ez teljesen szabvány, de nagyon hasznosan tölti ki a rendelkezésére álló 30x70 cm-s helyet. A másik nagy ötlet, bár kényszer szülte – emlékeztek, ez az egész úgy indult, hogy minden helyet ki kell használni és nem utolsó sorban el kell tüntetni az órákat – a szakácskönyvek és tálcák számára kialakított keskeny polc. 
Az is szerepelt a kezdeti tervekben, hogy nem teszünk szekrényt a falra, amennyire lehet, levegősen hagyjuk a nem túl tágas teret. No, most tettünk is szekrényt, meg nem is. Azt gondolom, nem bontottuk meg a tervezett egyensúlyt. Mi a véleményetek?
A szintén lomtalanításban talált zongora kottatartó is megtalálta méltó helyét – épp a szülői látogatásnak köszönhetően, ui. anyósom remek ötlete volt, hogy ide kerüljön. A hátoldalán ceruzával egy feljegyzés tanúsítja, hogy Czeglédi Antal zongora készítő, Eger, akitől a hangszer jött. Egy másik kézírással, férfikéz évszámokat jegyezett föl szép sorban. Az 1900-as évet várta az illető, régies 1-es számjeggyel írva. 
Az igazi kihívás a nappali volt, ahol a maradék doboz-sziget felszámolásának estünk neki – nem is láttatok eddig soha teljes képet a szobáról –, de ez már egy következő bejegyzés tárgya.
Addig is a legfontosabb hír: már majdnem rend van. El sem tudom mondani, mekkora sikerélmény! És az sem tudja elrontani a boldogságomat, hogy jó fél évbe telt eddig jutni. (A falból kiálló vezetékek, a néhány doboz, amit még mindig nem számoltunk fel és a ... többi, sem...!)
A férjem szüleivel pedig, akik a világ legjobb ipa és napa, jó kis körsétát tettünk Budapest régiséges placcain, szert téve újabb tárgyakra, amelyeknek valahogy majd csak sikerül helyet találni a lakásban... A 80 éves körüli kalapdoboznak például már sikerült is.
Fotó: Oláh Gergely Máté
