A korábbi takarítás témájú cikk kiváltotta polémia nem meglepő módon a környezetvédelem témaköréig jutott el. Ugyan kicsit lazább a kapcsolódás, de mégis időszerűnek érzem folytatásként behozni az alábbi cikket, amely a HVG*-ben jelent meg nemrégiben, Balog Ágnes tollából, és szíves engedéllyel itt is közölhető.

               fotó: Oláh Gergely Máté
 

Háztáji biodiverzitás • Kertelés nélkül

Hiába nevezték ki 2010-et a biodiverzitás évének, nem lassult a növény- és állatfajok kihalása. Cikkünk kertépítész szerzője szerint a hazai helyzeten a kertek „eltujásodásának” megállításával is sokat lehetne javítani.

„Ma sajnos, úgy tűnik, az ember a természet legnagyobb problémája” – szólt az október legvégén zárult nagojai konferencia résztvevőihez az ENSZ Biológiai Sokféleségi Bizottságának elnöke, Ahmed Djoghlaf. Japánban annak kapcsán tartottak kéthetes csúcstalálkozót, hogy az ENSZ az idei esztendőt a biológiai sokféleség nemzetközi évének nyilvánította, miután 8 éve 110 állam vezetője ígérte meg ünnepélyesen, hogy 2010-ig tenni fog a biodiverzitás drámai csökkenése ellen. Efféle határidőket a világ vezetői az 1992-es riói Föld-konferencia óta tűznek ki maguknak rendszeresen. Született már biodiverzitás-egyezmény és számtalan akcióterv, ám a mostani határidő elérkeztével újra csak azzal szembesülhettek, hogy az élőlények pusztulásának ütemét még mérsékelni sem sikerült: természetvédő szervezetek 10–26 ezer közé teszik az évente kihaló fajok számát. Nagojában most újabb fogadalmat tettek a megjelent döntéshozók: ezúttal 2020-ra ígérnek számottevő eredményeket.

A nemzetközi akcióterveknél kevésbé látványos, ám meglehet, hatékonyabb, ha néhány egyszerű módszerrel, ötlettel a kerttulajdonosok próbálják növelni környezetükben a biológiai sokféleséget. Például tudatosabb növényválasztással, hogy a honos élővilág minél több képviselője megtalálja ott a létfeltételeit. Kétségtelen, hogy ez manapság kevéssé illeszkedik a „trendekbe”. Az 1990-es években kezdett ugyanis országhódításba az oszlopos örökzöld és a gyep kombinációja, alkalomadtán némi sziklakerttel, esetleg egy-két gyümölcsfával kiegészítve. E módi első sztárja a rakétaborókaként emlegetett juniperusfajta volt, amely aztán gyorsan ki is ment a divatból, mert számtalan kártevő támadta meg, ráadásul az ágait csúnyán széthajlította a hó. A jelenlegi kedvencek a tuják és távoli rokonaik, a hamis-, valamint a leyland-ciprusok. Egyébként méltán népszerűek: igénytelenek, viszonylag egyszerű a szaporításuk, és mivel faiskolai körülmények között is jól felnevelhetők, már megvételükkor igen látványosak.


Magyarország azonban növényföldrajzilag leginkább a lombos erdők hazája. A víz, az alapkőzet, a talaj és az éghajlati adottságok a fásszárúak közül elsősorban a lomblevelű és lombhullató növényfajok megtelepedésének kedveznek, nem pedig a tű- és pikkelylevelű, magashegységi, esetleg savanyú talajt kedvelő divatfajoknak (utóbbiak között említhetők a tartósan sikerlistás rododendronok). Bár a távoli tájak ismertebb növényeit sokszor színviláguk vagy alakíthatóságuk okán választják, nem árt tudni, hogy a hazai flóra is bőven kínál ilyen tulajdonságokkal rendelkező fákat, sövénycserjéket, virágokat. Elég a mezei juhar aranyló őszi lombjára, a honos cickafarkok, zsályák, gólyaorrok virágpompájára gondolni, vagy például arra, hogy a Magyarországon erdőalkotó gyertyánból valaha több méter magas szabályos falakat alakítottak ki a történeti kertekben (jelenleg ilyen a schönbrunni kastély parkjában látható).


A honos állatfajok is a hazai növényfajok változatos együttesei között érzik igazán jól magukat, találják meg táplálékukat, fészkelő- és búvóhelyüket. Az idegen fajtákból, az úgynevezett exótákból álló kert mindenáron való fenntartása pedig nem csak nagyságrendileg több energiabefektetéssel (víz, tápanyag, gyomirtók, kártevők elleni szintetikus vegyszerek használatával) jár, hanem elűzi a hazai élővilágot is. Az egyik legismertebb biokertész, a német Marie-Luise Kreuter Biokert címen magyarul is megjelent alapművében már két évtizede szorgalmazza, hogy a kerttulajdonosok ne elriasszák a természet helyi képviselőit, hanem inkább vonzzák be, mert azoknak egyre kevesebb lehetőségük van máshol boldogulni. A honos madarak például a kártevők pusztításával hálálják ezt meg. Magyarországi megfigyelés, hogy a védett feketerigó a 2-3 hetes fiókanevelési időszakban 140-féle rovart zsákmányol (köztük farontó lepkéket és különféle hernyókat). Szúnyogokkal és darazsakkal táplálkozik a szürke légykapó, a ma már szintén védett házi veréb pedig, bár alapvetően magevő madár, egy óra alatt akár 80 szövőlepkét is elhurcol éhes fiókáinak, egy évben pedig 20 kilogramm rovart is elfogyaszthat.

A honos élővilágnak otthont adó kert ideáját ma már több mozgalom is képviseli világszerte, elsősorban a Wildlife Garden (természetbarát kert), amely a jeles brit környezettudós, Chris Baines 1985-ös alapművének címéből merítette elnevezését. Magyarországon az új évezredben indult a Madárbarát kert mozgalom, mások mellett a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület támogatásával (máig körülbelül 5 ezer kerttulajdonos, intézmény, óvoda csatlakozott hozzá). E szerveződések hangsúlyozzák, hogy törekedni kell a változatos, az ökológiai viszonyoknak megfelelő növényegyüttesek telepítésére, így például természetes jellegű kerti tavacskák, denevér- és madárodúk, sünbarát kerti kupacok, lepkebarát virágoskertek létesítésére.

 

A hazai körülmények között ez azt jelenti, hogy egy természetbarát kertben – a jelenlegi trendekkel ellentétben – feltétlenül helyet kell kapniuk a lombos (nemcsak gyümölcs-) fáknak: például a honos hársaknak, kőriseknek, juharoknak, nagyobb területen a tölgyeknek is. A növényvilág királyainak nevezett fák koronájában, törzsén és gyökerei között megszámlálhatatlan élőlény találja meg az életfeltételeit. Magyarországon viszont még a tudatosan kertet építők körében is igen sokan vannak, akik a fák lehulló terméseiben, leveleiben nem az értékes komposztálható anyagokat látják, hanem csak a fárasztó lombsepregetést.

A sokféleség fenntartását támogató kert további elemei a vegyes sövények, bokorcsoportok. Már kis odafigyeléssel is nagyon érdekes együttesek alakíthatók ki. A sövényként kitűnően alakítható fagyal bogyóit különösen kedveli a pintyfélék családjába tartozó védett süvöltő, a galagonya bogyója és virága pedig nem csupán szíverősítő gyógytea alapanyaga, de a méheknek is kiváló „legelő”, akárcsak a kökény. Utóbbi kettőt a hazánkban szintén védettséget élvező színpompás kardoslepke hernyója is szereti. A választék tovább bővíthető sommal, homoktövissel, csipkebogyóval, netán törpemandulával, csíkos kecskerágóval, a nedvesebb részeken kányabangitával, honos bokortermetű füzekkel. Ha pedig a tulajdonos el tud viselni egy kisebb csalánfoltot a kert egyik sarkában, azzal – mások mellett – az Atalanta-lepke hernyójának is élő- és táplálkozóhelyet nyújt.


Egy szárazon rakott kőfal lepkecsalogató szurokfűvel és egyéb honos évelőkkel (például kakukkfűvel) kitűnő lakóhely a rovarokkal táplálkozó hazai védett gyíkfajoknak. A nyírott gyep széleit pedig azért érdemes itt-ott kicsit magasabbra hagyni, mert a kevéssé bolygatott állományok számos kétéltűt, rovart csalogathatnak be. Egy kisebb kerti tó (ami egyébként nem kerül annyiba, mint egy kétméteres tujasövény) hihetetlen gyorsasággal népesül be, ebihalak, vízicsigák, szitakötőlárvák vetik rá magukat az új élőhelyre. Bár az említett növények beszerzése – a hazai faiskolák választéka miatt – igényelhet némi elszántságot, a tapasztalatok szerint a természetbarát kertekkel csak az első időben van több munka, mint a tujás, gyepes szegényes élőhelyekkel.

BALOG ÁGNES
 

*HVG 2010/45  11.13.  42-45. • Szellem • cikk